1# Try even though I could fail

A

phra mély levegőt vett, hogy végre rendezhesse ide-oda cikázó gondolatait. A nagy váróban, ahol egy kényelmetlen műanyagszéken ült, rengeteg korabeli arc volt, ő azonban ennek ellenére is többnyire csak rideg pillantásokba botlott. Idegesen az alsó ajkába harapott. Össze kell magát szednie. Nem azért tanult annyi évig, hogy lobogtassa az érettségiét. Sok minden lehetett volna belőle: grafikus, mérnök, újságíró, állatorvos… Neki azonban egészen más tervei voltak. Most pedig, hogy itt ül az utolsó előtti akadályt jelképező ajtótól pár méterre, nem blokkolhat le. Csak egy szóbeli beszélgetés… Nem nagy ügy. Elmondja az ambícióit, a terveit, az eddigi eredményeit… Ez utóbbi gondolatára muszáj volt sóhajtania. Mind azt a keveset – sütötte le a szemét. De akkor sem nagydolog. Nyolcadikban már átesett rajta, a gimnáziumába is jó eredménnyel vették fel, holott még jobban izgult akkoriban, mint most.

Hirtelen nyílt az ajtó, mire a terem halk búgása abbamaradt, és mindenki a kérdéses helyiség felé fordította a fejét. Csalódott arcú, fiatal lány lépett ki lesütött szemmel, Aphra úgy érezte, szerencsétlen mindjárt sírva fakad. Ahogy az ismeretlen elsétált előtte, együtt érző pillantást vetett rá, majd felsóhajtott. Vajon őt is ugyan így elutasítják? Az ajtó nem záródott be, hanem újabb alak lépett ki rajta.

-   Reylik Theroon – mondta a komortekintetű nő, aki szigorúan pásztázta végig a jelentkezők tömegét. Hamarosan egy magas, barnás bőrű fiú sietett felé, és még egy utolsót igazított a ruháján, majd összeszedetten elsétált a nő mellett.

Az ajtó újra becsukódott, a tizenöt perc pedig, amit a fiú bent töltött, hosszú óráknak tűnt. Ahogy telt az idő, Aphra idegessége is egyre nőtt: lassan már két éve erre a napra készül, most nem ronthatja el semmivel. Nem fogom – próbálta megerősíteni magát lelkileg, miközben a füle mögé igazította egyik tincsét. Amilyen gyorsan jött ez a csöppnyi elszántsága, azonnal el is szállt. Miért olyan biztos ebben? Feszülten szorongatta bőr irattartó táskáját, és újra végignézett a termen. Nagy belmagasságú helyiség volt, barnás téglafalakkal, és giccses képekkel, amiket talán stressz oldás gyanánt helyeztek el az épületben. Nem jött össze.

Az ajtó újra kinyílt, a fiú pedig megkönnyebbült, elégedett arccal lépett egy lányhoz - feltehetően a barátnőjéhez. Aphra reménykedve figyelte a párocskát. Hát felvették? Hirtelen újra lehetségesnek érezte, hogy van esélye.

-   Aphra Benks nincs itt? – kérdezte a nő, mire a név tulajdonosa ijedten felkapta a fejét. Mondták a nevét? Azonnal felpattant, és zavartan a titkárnőhöz lépett.

-   Én vagyok Aphra Benks – vörösödött el halványan a világosszőke hajú lány, mire a nő rosszallóan nézett le rá a szemüvege mögül.

-     Most mondtam másodjára a nevedet. Nem hallottad? - mordult rá a kosztümöt viselő hárpia, közelebbről már látszottak ráncai is, melyek olyan marcona külsőt kölcsönöztek neki, hogy inkább keltette börtönőr látszatát, mintsem titkárnőét.

-   Figyelmetlen voltam, elnézést – hunyászkodott meg azonnal Aphra, úgy érezte, hogy nem kellene összeakaszkodni ezzel a nővel, ráadásul nem akarta még inkább lerontani az esélyeit.

-   Szaporán – tolta át a küszöbön, és ezzel valósággal belökte a lányt a nyíláson. Egy kis, fehér teremben találta magát, nagy ablakokkal és parkettával, valami furcsa, kámforra emlékeztető szaggal, de nem maradt ideje körbenézni, ugyanis azonnal a felvételi bizottság felé fordult. Így is elég kínos volt a belépője, nem kellene bámészkodással elszúrnia a dolgot.

-  Jó napot! – köszönt határozottan a két férfinek és a két nőnek, akik vele szemben ültek egy asztal mögött. Azok azonban csak ridegen biccentettek felé, miközben végigmérték, ez pedig zavarba hozta. Elrontott volna valamit? Balról az első férfi volt talán a legidősebb a szobában (persze a hárpiát leszámítva, ő talán lehetett már kilencven is), lenyalt ősz haja némi természetellenes hatást keltett, kecskeszakálla pedig még inkább mogorva fizimiskát kölcsönzött neki. Mellette ülő társa viszont jóval fiatalabb volt (talán harminc); beesett arcától eltekintve jóvágású, magas férfinek tűnt, kissé sunyi arccal. Szőke haja a válláig lógott le, de ízlésesen elrendezve. Olyan kék szemei voltak, hogy Aphra úgy érezte, egyenesen a lelkéig lát el velük. Az ő arcát nézte meg a legjobban, és látszólag a férfi sem zavartatta magát, csak halványan elmosolyodott. Ez már azért kellemetlen volt a számára, így gyorsan tovább pillantott a mellette ülő, közel vele egyidős hölgyre, aki szigorúan méregette a szemüvege mögül, legelőször egy páva jutott eszébe róla, ahogy a nyakát ingatta ide-oda, barna kontyába tűzött hajdísze is leginkább a színes, széttárt farktollakra emlékeztette. Erős sminkje kifejezetten jól állt neki, ám hosszúkássá, igazán rideggé tette az arcát. Hosszú körmös ujjai között várakozva forgatta a tollát, és közben úgy méregette a lányt, mintha egy darab hús lenne a piacon.

-  Jöjjön közelebb – szólalt a bal szélső nő, aki kísértetiesen hasonlított a mögötte strázsáló kolléganőre, akár testvérek is lehettek volna. Bár az asztal mögött ülő magasabb és elegánsabb megjelenésű volt, míg a titkárnőn látszott, hogy csak a formalitás kedvéért adott a megjelenésére. - Neve?

-  Aphra Benks – felelte továbbra is magabiztosan. Tisztában volt vele, hogy ez egy mentális felmérés is. Muszáj határozottnak lennie.

-   Győzzön meg róla, hogy sokat tud – dőlt hátra kíváncsian egy ravasz mosollyal a fiatalabbik férfi, Aphrát pedig hirtelen váratlanul érte ez a fajta felszólítás, de nem állt szándékában akadékoskodni. Mély levegőt vett, és mesélni kezdett.

-   Ezelőtt 200 évvel Nexurt barbár hordák dúlták fel, megölve rengeteg férfit, kifosztva a kincstárakat, és lerombolva a falvakat. Sajnos ez rányomta a bélyegét a következő kétszáz évre is, hisz akármilyen erőfeszítéseket tettünk, országunk nem tudott megerősödni… - kezdett bele magabiztosan a lány, majd a cipőire pillantott, amíg elgondolkozott, hogy mit és hogyan mondjon. Gyorsan megköszörülte a torkát - Idővel azonban rájöttünk, hogy segítségre szorulunk, ekkor kezdődött el a nagyfokú tervezés és munka, aminek köszönhetően ma itt lehetek. A sárkányok - mosolyodott el akaratlanul, ugyanis hirtelen melegség áradt szét a szívében a szó említésére -, a vadon talán legvadabb és legszebb teremtményei jelentették a fejlődés kulcsát. A katonák, de legfőképpen a kutatók, hosszas hónapok munkája után több sárkány bizalmát is elnyerték, olyannyira, hogy a hátukra engedték őket. Öt év kemény edzéssel és tanulással, a lovasok elsajátították a földön való közlekedés és a repülés alapjait - nézett vissza a felvételi bizottságra, azonban elakadt a szava, mikor a vele szemben ülő, hetvenes éveiben járó, kecskeszakállas férfi felvont szemöldökkel pillantott rá vissza. Elrontott valamit? Gyorsan a fiatalabbik vizsgabiztosra nézett, aki viszont készségesen bólogatott, buzdítva a folytatásra. Aphra nyelt egy nagyot és folytatta – Khm… Persze akadtak, akik jóval tovább is léptek. És mostanra…

- Látott már sárkányt? – szakította félbe a kecskeszakállas férfi, kötekedő hangon. Aphra először értetlenül nézett rá, aztán megrázta a fejét.

- Szemtől szemben még soha. De sokat gyönyörködtem már bennük, miközben elrepültek felettem - válaszolta lassan, kissé merengve a kérdésen. Érezte, hogy mondania kellene még valamit, de nem jött szó a szájára, és ez megijesztette. A csend kezdett kínossá húzódni, csak a vizsgabiztosok feszült neszezése törte meg időnként.

- Magácska remeg? - jött a kérdés a pávára emlékeztető hölgytől, Aphrát pedig teljesen elöntötte a kétség. Annyira lekötötte a szavak utáni kutatás, hogy elvesztette maga felett azt a kevéske önkontrolt, amit eddig bírt tartani, és ha a nő nem szól, észre sem veszi, hogy remeg a térde. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mit kellene válaszolnia a kérdésre, csak azt tudta, hogy vesztett. Az egyetlen, amit tehet, hogy emelt fővel távozik, még így is. Mély levegőt vett, és valamivel eltökéltebben nézett a szigorú arcokra. Illetve, csak a többsége volt szigorú, a fiatalabb férfi némi értetlenséggel a szemeiben vizslatta.

- A kérdés miatt bizonytalanodott el? - szólt közbe végül, Aphra viszont azon kapta magát, hogy nem jön ki hang a torkán, ezért csak bólogatott. - Azt hiszi, hogy én a project elkezdése előtt láttam már sárkányt? - kérdezte szinte már felháborodva a férfi - Szedje szépen össze magát, az eddigiek alapján nem áll rosszul, úgyhogy ne rombolja tovább azt az amúgy is kevés önbizalmát, kérem - csapott még a végére az asztalra, amitől Aphra majdhogynem összerezzent, de mikor aztán meglátta a kedves mosolyt a férfi arcán, megköszörülte a torkát, és mély levegőt vett.

- Elnézést - nyögte ki először, mire a kontyos hölgy halkan kuncogni kezdett. Talán ez máskor eltántorította volna, most viszont a férfi szavai némi lelket öntöttek belé, úgyhogy csak elszántan pillantott a nőre, majd a tekintete tovább siklott a szőke férfire. - Négy évig tanultam lovagolni, és mivel a sárkányokat is hasonlóképpen irányítják, úgy gondolom, ez hasznomra válna. Édesapám korábban csendőr volt, többnyire kutyákkal dolgozott, a nevelésükben én is részt vettem, így azt hiszem, következetesen tudnék törődni egy sárkánnyal is.

- Gondolja, hogy egy kutya és egy sárkány egy szinten vannak? - vágott közbe azonnal fennhéjázó hangon a pávára hasonlító hölgy, a tekintete szinte villámokat szórt.

- Több közös van bennük, mintsem gondolná, Mistoak kisasszony - szólalt meg váratlanul az idősebbik férfi, miközben a kecskeszakállát simogatta, és elgondolkozva méregette a lányt, majd kihúzta magát a székében - Ellenben felettébb kíváncsivá tett. Ha ennyitől megijedt, mit vár, mi történik majd a harcmezőn? Egy több tonnás, tűzokádó állat hátán, amelyik bármelyik percben maga ellen fordulhat? - kérdezte szigorú éllel a hangjában, Aphra pedig egy pillanatra hezitált a válasszal. Ó, hányszor eszébe jutott ez neki is. De ezután egyből egy emlék is, nagyjából másfél évvel ez előttről.

- Ültem már olyan lovon, aki még a saját árnyékától is félt. Megijedt egy váratlan zajtól, és neki akart lódulni, de erősen megfogtam a szárat, és igyekeztem lenyugtatni. Minden erejével azon küzdött, hogy ledobjon a hátáról, de végül sikerült megfékeznem, és megértette, hogy én nem fogom bántani. - itt tartott egy kis szünetet, remélte, hogy ennyivel beérik, de a szőke férfi várakozó arcára tekintve mély levegőt vett, és valamivel halkabban folytatta - Ha egy állattal kommunikálok, sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Képes lennék mentálisan megedződni a nagyobb elvárásokhoz - jelentette ki a végére, és maga is meglepődött, mennyire visszatért az önbizalma. A vizsgáztatók egy darabig töprengve figyelték a lány arcát, aztán értetlenül néztek fel a fiatal férfire, aki viszont felállt a helyéről.

- Döntöttem. Szükségem van erre a lányra - mondta teljes komolysággal, miközben a háta mögött összekulcsolta az ujjait. Aphra megilletődve nézett fel rá, egyrészt, mert nem akart hinni a fülének; másrészt pedig ki lehet ez a férfi? Neki van szüksége rá? Talán egy hadnagy? Vagy egy őrmester? - Kíváncsi vagyok, hogy a fizikai képességei is olyan jók-e, mint a beszédkészsége - vigyorodott el végül halványan, kollégái egy darabig csak Aphráéhoz hasonló tekintettel várták, hátha meggondolja magát - az arcukon tisztán látszott, hogy nem értenek egyet a döntéssel, de valami miatt nem mertek ellenkezni. A korrigálás azonban elmaradt, így csak morogva, illetve a pávás hölgy esetében puffogva kezdtek írni a papírjaikra.

Aphra érezte, hogy a szívverése a százszorosára gyorsul, és ha most nem látta volna senki, akkor biztos, hogy elsírja magát. Ezt egy halvány mosollyal próbálta leplezni, és minden erejével azon volt, hogy feldolgozza a kapott információt. Bekerült a város 50 legjobbja közé? Ez lehetséges? Pont ő?

- Köszönöm - hirtelen csak ennyit tudott mondani a férfi szemébe nézve, aki viszont egy szívélyes mosollyal biccentett felé.

- Várom egy hét múlva Nexurban.

A lány még egy darabig téblábolt volna a teremben a meglepettségtől, hacsak a hárpia meg nem elégeli a dolgot, és morran rá, hogy most már ideje lenne kimenni. Így is leélt már vagy száz évet, nem lesz már fiatalabb.

- A többit elküldheti - Aphra az utolsó pillanatban torpant meg, a keze pedig már a kilincsen volt. Óvatosan pillantott hátra a könyörtelen hang tulajdonosára, a fiatalabbik vizsgabiztosra. Jól hallotta? Ő volt az utolsó, akit meghallgattak? A férfi az ablakok felé lépdelt, az arca teljesen megváltozott, Aphra immár semmilyen rokonszenves vonást nem látott rajta, valamiért a hideg északi puszta jutott eszébe hóvihar idején.

Mély levegőt véve lépett ki végül a szipirtyó sürgetésére, ám amint felnézett, elfelejtette kifújni. Korábban, a meghallgatás előtt senki sem nézett rá, ám most szinte az összes várakozó kíváncsian pillantott rá. És ezzel egy időben, a lány lelkét átjárta a szégyen, bár maga sem tudta miért. Hiszen nem szerepelt le, sőt úgy tűnt sikerült lenyűgöznie a legnagyobb tekintélyű vizsgabiztost. Ám a tudat, hogy ezzel minden más jelentkezőt megfosztott az esélytől, hogy bekerüljön a képzésre, talán most fájdalmasabb volt, mint az, ha nem vették volna fel.

Szégyentől kipirult arccal sétált el, leszegett tekintettel az ismeretlen emberek mellett, akik próbálták leolvasni az arcáról, mi történt, ám sikertelenül. Gyorsított a léptein, szinte már futott, ki akart érni a teremből az ítélet előtt, amit ő már tudott, ám a megannyi, hűségesen, idegeskedve váró felvételiző még nem. Már épp azt hitte, hogy sikerül majd időben kiérnie, amikor egy éles arrogáns hang ütötte meg a fülét.

-  Köszönjük a türelmet, ám a felvételi véget ért - hallotta még a savanyú képű titkárnő szavait, a terem pedig szinte egyként hördült fel - Kérem, hagyják el az épületet. Köszönjük - az ajtó már becsapódott a lány mögött, ám még mindig hallotta a felzendült tömeg hangját. Égő arccal szaladt végig a folyosón, aztán pedig le a lépcsőn. Idefelé még sietségében is - hisz azt hitte, el fog késni, de persze csak vaklárma volt - csodálattal nézte az folyosó falán sorakozó, fekete-fehér fényképeket a sárkányok szelídítéséről, most azonban szinte érzéketlenül suhant el mellettük.

Alig hitte el, hogy végre kiért az épületből, és legszívesebben hazáig futott volna még, ám kitikkadva ült le a lépcsőre. Levegőért kapkodva igyekezett megnyugtatni saját magát. Nem én tehetek róla. Talán ha helyettem az utánam lévő jött volna, most én lennék ugyan ebben a helyzetben, gondolta. Felnézett az előkert irányába, melyből egy kis kaviccsal borított út vezetett ki, egészen a hatalmas, kovácsolt vaskapuig. De persze, ez inkább a katonaság vezetőségének számlájára írható, tette még hozzá. Felháborítónak találta, hogy képesek voltak ezt tenni, és bár a férfi szavait hallva - amik egyébként még mindig a fülében csengtek -, szívesen felszólalt volna a kint ülőkért, valamiféle félelemérzet járta át. De mitől félt? Hogy mégis elesik a képzéstől? Vagy attól, hogy azonnal letorkolják? Elvégre, ezek az emberek mind nagy múltú családok sarjai lehetnek, és pontosan tudta, milyenek a nexuri nemesek. Gőgösek és nem tudják elviselni, ha ellentmondasz nekik. Helyes volt inkább hallgatni a saját érdekében, és elállni attól, hogy talán igazságosabban alakuljon a helyzet? Egyáltalán, ért volna valamit, egy magafajta kispolgár szól valamit az érdekükben? Nem tudta.

Egyrészt a futástól, másrészt az izgalomtól remegő tagokkal felállt, és lassan elindult a kapu felé. Még mindig nem tudta elhinni, hogy neki ehhez semmi köze sem volt. Felelősnek érezte magát a történtekért, és biztos volt benne, hogy még napokig eszébe fog jutni ez az egész. A rideg tekintettel együtt, amivel a férfi a várost pásztázta. Egy uralkodó jutott róla eszébe, aki a birodalmát kémleli.