C
|
send uralkodott a
barakkon. Ha nem kelt volna fel már korábban, akkor biztos lett volna benne,
hogy elaludt, és jelentéktelensége okán mindenki elfelejtette, hogy szóljon
neki is. Szokása volt korán kelni, de ezután szeretett lehunyt szemmel csak
pihenni és gondolkozni. Most volt is oka rá, hisz olyan erős izomláz gyötörte,
hogy a forgolódás is nehezére esett éjjel, mikor az izgalomtól nem jött álom a
szemére. Ahogy egyre inkább magához tért, az izgatottság is kezdett visszatérni
az elméjébe, kérdések sokaságával együtt.
Nem
hagyta nyugodni a gondolat, hogy miért beszélt róla úgy Rephlix, mintha
reményteljes újonc lenne. Miközben ráadásul úgy tűnt, Elysiát még ismeri is. Pontosan
nem tudta, miért nyugtalanítja ez az egész, talán félt tőle, hogy az ország
jelenleg legfontosabb embere csalódni fog benne. Már pedig, ha tényleg ennyire
bízik benne, ennek nem lehet más vége.
Hirtelen
ajtócsapkodástól rezzent össze az egész szoba. Aphra még fel is ült ijedtében,
és először szobatársaira, aztán a hang forrása felé nézett. Hamarosan kiabálás
szűrődött be, a lány pedig pánikolva tépte fel az ajtót. Rengeteg dolog
végigfutott a fejében, hogy mi történhet odakint, de amit látott, az nem
szerepelt köztük, és abban a pillanatban nem is sikerült feldolgoznia a
látottakat.
Elysia
néhány méterrel odébb, egy vergődő, szerencsétlen fiún térdepelt, ujjaival keményen
szorította az alig több, mint húszéves áldozata nyakát, aki vörös fejjel
igyekezett magáról lefejteni támadóját, minden próbálkozása ellenére
sikertelenül. A lány borzasztóan dühösnek tűnt, ráadásul csurom vizes volt. Vicsorogva
szűrte a szitkokat a fogai között, a vállaival pedig könnyeden rázta le magáról
azt a pár srácot, aki megkísérelte leállítani őt. A többiek talán pont a tény
miatt, hogy Elysia fojtogat valakit, nem mertek mozdulni sem, csak - Aphrához
hasonlóan - dermedten figyelték a jelenetet, várva, hogy valóban közbe kell
avatkozniuk.
Végül,
valószínűleg a kiabálásra felfigyelve két tiszt oszlatta fel a tömeget, és
minden bizonnyal halált megvető bátorsággal sikerült leszerelniük Elysiát.
-
Itt meg mi a rohadt fene folyik?! - fordult ingerülten az egyik tiszt a lány
felé, míg a másik a fiúnak segített felállni.
-
Ez a kis taknyos leborított vízzel, miközben aludtam! - kiáltott, és ha az
egyik férfi nem tartja erősen a vállát, akkor talán újra nekiugrik.
A
továbbiakban zavart hebegés és kiabálás sora következett, aztán mikor
valamelyest, vagy legalábbis látszólag sikerült lenyugtatni a kedélyeket, a
tisztek kitessékelték a fiatal fiút a női barakkból, és közben mindenkit
visszaküldtek a szobákba.
Nagyjából
fél kilenc környékén kezdődött el a készülődés, nagy volt a sürgés, főleg a
fürdőszobák környékén alakult ki nagy tömeg, és némi káromkodás, ha valaki az
elvártnál tovább maradt bent.
A
terem, ahol az előzőnap még lázasan folytak a felvételik, kilenc órára szinte
teljesen megtelt. A véglegesnek ítélt helyét még senki sem vette fel, volt, aki
kereste az ismerős arcokat tegnapról, mások pedig talán csak a nem kívánt
konfliktusokat akarták elkerülni a helycserével. Utóbbira is csak azért tudott
gondolni, mert ő maga minden erejével azon volt, hogy messzire jusson Reyliktől
és Elysiától, még ha a lányt nem is látta. Végül
is, neki nem is muszáj ide eljönnie, már felvették. A teret egyébként
átrendezték, az emelvényt áttették a bejárat mellé, tegnapi helyét pedig két
nagy, vörös lepellel takart, görgethető tábla foglalt el, valószínűleg a
szerencsések nevével.
Pár
perccel kilenc után, az ajtó kinyílt, ám erre nem figyelt fel mindenki egyből,
sokkal inkább a Vanessa Mistoakot követő ajtócsapódás volt az, amire
összerezzent, és el is hallgatott a tömeg. A belügyminisztérium osztályvezetője
ma sem öltözött visszafogottabban, mint máskor: hosszú, vékonyszabású sötétkék
ruhája úgy festett, mintha most érkezett meg volna egy estélyről.
Szembefordulva a kíváncsi jelentkezőkkel, még a mélyen dekoltált felsőrész is
arról árulkodott, nem igazán érdeklik a formalitások. A konty persze most sem
maradt el, ám ezúttal hajdísznek nyoma sem volt. Helyette a csuklóján megannyi
arany karkötő, az ujjain pedig néhány aranygyűrű virított. A szinte már királyi
öltözethez természetesen továbbra is arrogáns tekintet társult, ez már a
védjegyévé válhatott.
Ölbe
tett kézzel dobolt egy darabig a karján hosszú, szintén sötétkékre festett
körmeivel, amíg arra várt, hogy minden szem rászegeződjön, majd egy
torokköszörüléssel megkezdte a beszédét.
-
Jonathan Rephlix kormányzónkat a kötelesség a határvidékekhez szólította éjjel,
így ma én tárom elétek az eredményeket - a termet ismét némi zúgás töltötte
meg. „A határvidékekhez?”, „Megtámadtak minket?”, suttogták a többiek
döbbenten. Mistoak ehhez mérten megemelte amúgy is tekintélyes orgánumú hangját
- Némi csetepaté alakult ki, de nem kell megijedni, a hadsereg lovasai hamar
elintézik majd - mosolyodott el halványan a nő, majd a táblák irányába mutatott
- Mi felírtuk a legjobbak neveit a táblákra, tőletek pedig azt kérem, hogy
szigorúan tízesével lépjetek eléjük, és olvassátok le a neveiteket - intett a
nő, mire két tiszt gyors léptekkel a táblák felé indult. Gáláns mozdulattal
lebbentették le a két vörös textilt a táblákról, a tömeg pedig egy pillanatra
egyként indult el, szerencsére hamar eszébe is jutott mindenkinek, hogy csak
tízen léphetnek előre.
Érdekes
volt figyelni a reakciókat, volt, aki boldog volt, ennek hangot is adott, vagy
csak csendben mosolyogva örült a sikerének, mások pedig könnyes szemmel vagy
csalódottan sétáltak vissza az újonnan szerzett barátok közé. Aphra, valahol a
tömeg közepén állt, és az ujjait tördelve igyekezett szolidan minél közelebb
furakodni a táblákhoz, ám valahol a terem közepén talált magának korábban
helyet, így eltartott egy darabig, mire már csak néhány lépés választotta el a
nevektől.
Valójában
nem is nagyon tudta, mire számítson. Már tegnap elkönyvelte magában, hogy nem
fogják felvenni, esélytelen, de a remény még mindig ott pislákolt a lelkében,
azt suttogva, hogy talán, valamilyen csoda folytán ott lesz a neve valahol. A
következő tíz között állt, és megpróbálta innen leolvasni a neveket, amiket
azonban túl kicsi betűkkel írtak fel ahhoz, hogy értelmezni tudja őket.
Amikor
legutolsó lány is ellépett a táblák elől, a tiszt intett, Aphra pedig hevesen
dobogó szívvel lépett előre. A biztonság kedvéért a legelejéről kezdte az
olvasást, még ha pontszámok szerint is voltak rangsorolva. Elysia neve már az
elején szerepelt, később pedig még valahol húsz alatt ott volt Reyliké is. A
szemei már lassan kezdtek fájni, ahogy a sok ismeretlen nevet olvasta, és azon
kapta magát, hogy már csak ő áll ott egyedül. Nyomás alatt érezte magát, félt,
hogy majd nemsokára rá szól valaki, hogy menjen már tovább, azonban mindenképp
végig akarta olvasni a maradékot. Érezte, hogy izzad a tenyere, és a szívverése
is egyre inkább gyorsult, ahogy elérte a 90. nevet.
Látta
a nevét. Ő volt a századik, a legutolsó, és ahogy látta, előtte egy másik név
szerepelhetett ott, vagy csak rosszul írták fel a nevét, de egyszer mindenképp
letöröltek a helyéről valamit. Egy darabig csak meredten nézte a táblát, és
próbálta felfogni a tényt, hogy sikerült, megcsinálta, ám kezdte ő is kínosnak
érezni a jelenetet, úgyhogy a légzését rendezve indult el a kijárat felé.
Önkénytelenül is mosolyra fakadt, és könnyes szemmel túrt a hajába, fogalma sem
volt, hogy fogja magával elhitetni a mostanra már nyilvánvalót. Örömében
gyanútlan felpillantott az emelvényre is, a mosoly pedig azonnal az arcára fagyott
Mistoak tekintetét látva. A nő ölbe tett kézzel, megvetéssel és színtiszta
gyűlölettel figyelte, száját pedig grimaszra húzva magasodott a lány fölé. Nem
kellett egy szót se szólnia, az arckifejezése bőven elég volt az összes
pokolbéli átok körbeírására. Aphra hátán végigfutott a hideg, és nagyot nyelve
inkább mély levegőt vett. Nem tudta állni a nő tekintetét, pedig elalvás előtt
megesküdött magának, hogy ha bekerül, egészen biztosan megacélozza magát -
persze, ez láthatóan nem történt meg, bár ezt annak tudta be, hogy még csak két
perce tagja a hadseregnek.
***
Újabb egy hét tétlen tengés. Ez a hét
azonban teljes más volt, mint a fizikai felmérés napját megelőző napok. Bár az
izgalom és a feszültség minden kis szála jelen volt most is, a boldogság és a
reményteli szavak azonban valamelyest tompították minden kétségét. Sohasem
látta még ilyen büszkének az apját. Amikor hazaérkezett, csak édesanyját
találta otthon, s miután elmondta neki a híreket, nem igazán tudta hova tenni a
reakcióját, és csak később sikerült kibogoznia, mi is állhat a háttérében. A
büszke, szeretetteljes mosolyt hamarosan könnyek fojtották el, amiket Mrs.
Benks eleinte az örömre fogott, ám mivel csak nem akartam múlni, Aphra kezdett
rájönni, hogy ezek korántsem örömkönnyek. Az apja azonban valódi örömkönnyeket
hullatott, ami mélyen meghatotta. Aztán
persze ahogy teltek a napok, jöttek a rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök
gratulációi, az pedig kiváltképp mulatatta, hogy sokan hozzátettek olyan
mondatokat, mint hogy „nem hittem volna, hogy sikerül”, vagy „azt hittem, bolond,
vagy amiért jelentkeztél”. Ezeket pedig egy halk kacaj, és egy még halkabb „Én
is” követte.
***
Egy hét szokatlanul gyorsan el tud
telni, különös módon akkor is, ha a nagy részét semmittevéssel tölti az ember.
Aphra arra számított, hogy ismét egy örökkévalóságnak tűnő ideig fog várni az
utazás napjáig, ám alig hogy álomra hajtotta a fejét kedden a hazaérkezését
követően, azon kapta magát, hogy ismét az állomás cifra épületében áll, a peron
mellett, két hatalmas, nehéz bőrönddel. A héten szülei közreműködésével
lefoglalt magának egy szobát a laktanyában, így bútorokra nem volt szüksége
(nem is tudta volna őket elszállítani Nexurba), mindössze a ruháit kellett
összepakolnia. Jobban mondva, egy részüket, hisz rá kellett jönnie, hogy
hétfőtől elfelejtheti az összes nőies ruháját, hisz pályafutása végéig nadrágot
fog viselni. Legfeljebb estélyeken és banketteken, vagy hétvégén válthat
hagyományos női ruhára.
- Azért ígérd meg, hogy telefonálsz
néha - kérte édesanyja aggodalmasan, Aphra pedig csak sóhajtott. Fél óra alatt
nagyjából harmincszor tehette ezt szóvá, úgy döntött, ezúttal időponthoz is köti
ígéretét.
- Minden hétvégén - mosolygott rá
impozánsan a lány, mire két különböző reakció fogadta, egyszerre.
- Olyan sokszor? - hajolt ki az apja
összevont szemöldökkel és némi értetlen éllel a hangjában Mrs. Benks mögül.
- Én naponta gondoltam… - bökte végül
ki elcsukló hanggal ezzel egy időben az édesanyja is szándékát, mire Mr. Benks
még inkább megilletődött fejjel nézett feleségére.
- Anya, most még biztos, hogy nem
lesz semmi baj. Ne aggódj, a háború még el sem kezdődött…
- Atyaúristen… - tört fel a sírás a
nőből, és azonnal a kézitáskája apró zsebébe nyúlt, hogy elővehesse a kis
hímzett zsebkendőjét. Édesapja szerencsére már felkészült a búcsú pillanataira,
előrébb lépett és nyugtatásképpen finoman megszorította felesége vállat, közben
pedig komolyan nézett a lánya szemeibe.
- Nekem csak azt ígérd meg, hogy egy
év múlva is ugyan így térsz vissza. Legfeljebb nem ilyen satnyán - tette hozzá
ugyan ilyen elszántsággal, és játékosan oldalba is lökte a szőke gyermekét -
Biztos elbírod ezeket egyedül? - pillantott le a két bőröndre, majd vissza
Aphrára.
- Elbírom, biztos megint rendeltek ki
kocsit az állomás elé - mosolygott apjára, majd átlépve a bőröndökön, és
megfogta édesanyja kezét. - Anya. Ne sírj, kérlek. Szeretlek, és minden rendben
lesz - hirtelen jó ötletnek tűnt ezeket a szavakat használni
megnyugtatásképpen, de amint kimondta őket, rá kellett jönnie, hogy szerencsétlenül
választott. Mrs. Benks ugyanis még inkább belelovalta magát a sírásba.
Az út úgy tűnt, sokkal gyorsabban
telt most, hogy már nem is volt annyira ismeretlen a táj és a városok, amiken
útközben végighaladtak, olyannyira, hogy sikerült elaludnia valahol félúton.
***
Csend volt. És sötét.
Miután kinyitotta a szemeit, várnia kellett néhány percet, hogy hozzászokjon a
fényviszonyokhoz, s csak ekkor jött rá, hogy egy tágas, nyitott ponyvasátorban
alszik egy - minden bizonnyal - összecsukható, olcsó vászonágyon. Lassan ült
fel, ugyanis fekhelye hirtelen nyikordult is egyet első mozdulatára, amit egy
mély sóhaj követett - ám ez nem az övé volt. Körbenézve felfedezte, hogy nincs
egyedül. Négy másik ágy helyet foglalt mellette, ám a benne fekvőket nem
egészen látta, hisz nyakig be voltak takarózva. Meg is értette, miért, ugyanis
pillanatokon belül megcsapta a hűvös szél, ami kívülről jött. Letette a lábát a
földre, ám hirtelen vissza is húzta meglepetten, ugyanis homokot érzett a lábai
alatt. Körbenézett, lát-e valamit, ami esetleg világosságot hozhatna, és
valamivel odébb, az egyik ágy mellett meg is pillantott egy petróleumlámpát,
egy kis asztalkán.
Erőt vett magán, és
mezítláb a hideg homokra lépett, csak ekkor figyelte meg jobban, mit visel.
Fehér ingje kigombolódott - vagy ő gombolta ki lefekvés előtt, ebben már
egyáltalán nem volt biztos -, így aztán azonnal meg is igazította, ha bár a
hajukra tekintettel, valószínűleg csak más nőkkel osztozott a sátrán. Egyszerű,
fekete lovaglónadrágban aludt, és furcsa módon nem érezte kényelmetlen
viseletnek ehhez a tevékenységhez. Cipőt azonban sehol sem látott.
Kissé remegő kézzel
emelte fel a lámpa melletti gyufásdobozt, hogy működésbe hozza azt, s közben
óvatosan pillantott le a mellette lévő ágyra. Ahhoz túl sötét volt, hogy
tisztán láthassa az arcát, nagyjából vele egyidősnek saccolta a lányt. Hosszú
fekete haja kicsit le is lógott az ágyról, takarója alól pedig valami puha,
szőrös dolog is kikandikált, Aphra esküdni mert volna, hogy egy plüssállatot
lát.
Szívesen megnézte volna
a lámpafénynél is, kik a lakótársai, ám amint fellobbant a petróleumlámpa
lángja, kintről zajt hallott. Halk morgás és nyekergés, amiket fém nyikorgása
és lánccsörgés követett. Ledermedve állt
az asztalka előtt, és lassan, mély levegőt véve szánta el magát a cselekvésre.
Most, hogy valamivel fényesebb lett, a sátor ponyvafalánál észrevett egy
fogast, melyen kabátok sorakoztak. Kabátok, amiket ezer közül is felismert
volna.
Lassan lépdelt a
fogashoz, és eltátott szájjal simított végig a puha, barna bőrön. Jól tudta,
hogy ez a sárkánylovasok egyenruhája. Hát lovas lenne? Ezek itt pedig a
bajtársai? Együtt vannak, küldetésen?
Ideje azonban nem
maradt érzelgésre, kintről kiáltásokat csapták meg a füleit, így ösztönösen
hátra fordult a bent alvókhoz, hogy felkeltse őket, ám üres ágyak fogadták.
Pillanatnyi megrökönyödésén túllépve, pánikolva futott ki a sátorból, arra
viszont egyáltalán nem volt felkészülve, ami kint fogadta. Több mint tíz sátor
állt még kint, s mind lángokban állt, emberek rohangáltak, néhányan már
egyenruhában, rendezetten futottak egy irányba.
Aphra úgy döntött, hogy
őket követi majd, ám hamar meg is torpant. Először egy hatalmas, fekete árny
suhant el fölötte, aztán a kénszagú levegő is megcsapta, amit magával hozott.
Az árnyék megfordult, s ahogy ereszkedés közben közelebb ért a lángokhoz, egyre
vörösebbé vált, s kirajzolódott az alakja is. A lány futni akart, ám a
citromsárga szempár, mely a hatalmas, sötétvörös koponya két oldalán ült s
vészjóslóan világított, most mintha mozdulatlanná tette volna. A sárkány fölé
magasodott, széttárta szárnyait, s hosszúkás állkapcsában a tűz világítani
kezdett. A lány már érezte a hőt és a fényt, ami a hatalmas állat szájában
központosult, ám mozdulni továbbra sem tudott…
Ajtócsapódásra ébredt. Összerezzenve
nézett körbe, s tágra nyílt szemekkel tekintett körbe a vasúti kocsiban. A vele
szemben ülő időshölgy felvont szemöldökkel nézett rá vissza az újságja felett,
majd a fejét csóválva, lassan nézett vissza a nyomtatvány sorai között, s
közben morgott is valamit.
Aphra nagyot nyelt, és arcát a
tenyerébe temette. Rendben, csak álmodott
- erősítette meg magát, s mély levegőt véve próbálta rendezni a gondolatait.
Megint sivatagban álmodott? Talán összefügg a kettő - tette még hozzá magában.
- Ha hánynia kell, akkor legalább
menjen hátra, és a mosdóban tegye meg - hörögte érzéketlen hangon az
öregasszony vele szemben, a lány meg csak nézett maga elé egy ideig, amíg
értelmezte a szavai jelentését, majd inkább hátradőlt az ülésben. Az biztos, hogy ez a nap sem lesz
egyszerűbb, mint a többi.
Az állomásra pontosan érkeztek,
azonban nem sokkal az után, hogy leküzdötte magát a vonatról a peronig, rá
kellett jönni, némileg elszámolta magát. Nem csak, hogy nehezebbnek tűntek most
a bőröndök, mint az indulás pillanatában, de az épület elé kiérve csüggedten
tapasztalta, hogy sehol sem várja kocsi. Mikor Ascotban felszállt a vonatra,
úgy érezte, felelősségteljesen, felkészülten elindult a felnőtté válás rögös
útján egy új kezdet felé, most azonban, ahogy elveszetten állt ott a nexuri
forgatag közepén, rá kellett jönnie, hogy nem egy tündérmesében ül. Percek
alatt realizálódott benne, hogy mennyire kicsi is valójában, és hogy mibe
vágott bele. Teljesen egyedül nekiindult az ismeretlennek, ráadásul leendő
kadétként, ami - akárhogy nézzük - háborús időszakban kész őrültség egy olyan
lánytól, aki eddig még a kerti munkát sem végezte el egyedül.
Nem zavarta, hogy ott álldogál egy
helyben, miközben ezen gondolkozik, igazából nem is sietett, hiszen nagyjából
tíz óra lehetett, az egyetlen időpont pedig, ami meg volt adva, az újoncok
köszöntése volt, dél körül. Azért persze hamarosan rávette magát, hogy tovább
induljon, és keressen egy konflist. Ez már önmagában azért is nehéz feladat
volt, mert a laktanya a városon kívül volt, és a legtöbb tulaj pedig nem
fuvarozott a határon kívülre.
- Menjen és keressen a következő
sarkon egy kocsit. Konflis nem fogja odáig vinni - ajánlotta félvállról még így
egy szívélyesebb férfi, majd nagyot lendítve a gyeplőn tovább is ügetett
lovával.
Beletelt pár percbe, mire talált egy
szabad kocsist, és kissé kelletlenül tessékelte be magát a bőröndjei mellé a
kocsiba. Nem az a tény zavarta, hogy pénzt költött el, sokkal inkább az, hogy
már az első napon tette ezt. Nem mintha nagy kiadás lett volna, bár azért az
ascoti áraktól nyilván magasabb volt a nexuri szolgáltatás díja.
***
A Nexuri Katonai Központ, bár nem
volt szerves része a városnak, méltán harcolt ki magának különös figyelmet, nem
csak monumentalitása miatt - gondolva itt a több száz hektáros területére,
illetve a főépület méreteire -, de szervezettségét tekintve is. A díszőrség
négy tagja egésznap strázsált a főkapu előtt, s különlegesen erre képzett
kutyáik minden belépni kívánó személyt alaposan átvizsgáltak, a ruháiktól
kezdve a csomagjaikon keresztül.
Normál esetben kellemetlenül érezte
volna magát ezen procedúra miatt, ám a főépülettel szemben állva ezt
lehetetlennek érezte. Hatalmas, ötemeletes építészeti csodának számíthatott,
hisz kerekített kupolái, gyönyörű márvány falai tökéletes szögben álltak. Rövid
lépcsősora tetején angyalokat ábrázoló, fehér oszlopok emelték tovább az
építmény szépségét, a tervező valószínűleg kedvelte a tollas szárnyú hölgyeket,
hasonló remekművek ugyanis máshol is feltűntek az téglalap alakú épületen. Az
egyébként mesébe illően zöld pázsitot középen fehér és barna kavicsokból
összeválogatott, szélén alig pár centis fakerítéssel körbevett út szelte át,
mely a főépület előtt nem sokkal három útra szakadt: kettő megkerülte mindkét
oldalról az épületet, a másik pedig egyenesen a lépcsőkig vezetett.
Úgy érezte, minden lépcsőfokkal egyre
csak közeledik a célig. A célig, ami mellett eddig kitartott, és úgy tűnt,
kivételesen még a sors is az ő pártját fogja. Bejutott, annak ellenére is, hogy
esélytelen volt. Ez mi, ha nem a sors keze?
Az épület belülről is épp olyan
lélegzetelállító volt, mint kívülről, ám angyalszobrok helyett rendkívül
részletes, sárkányokat ábrázoló műalkotások emelték tovább a tér egyébként is
csodálatos összhatását: festmények, faragványok, szobrok, minden mennyiségben.
A kulcsokat átvéve izgatottan vágott
neki a hosszú lépcsősornak, ugyanis az első emeleten végig csak irodák
foglaltak helyet, és csak utána kezdődtek a hálókörletek. Aphra szobája pedig a
harmadikon volt, fáradtságot viszont csak a lépcsőzés közben érzett, az utolsó
fok megmászásakor vett egy mély levegőt, majd szinte eltántoríthatatlanul
sietett tovább a folyosón. Néhány már megérkeztek, és kint beszélgettek az
egyébként kifejezetten hangulatos, parkettával lefedett folyosón.
123 - sóhajtott fel a lány, és
leplezni se tudta mosolyát, ahogy ott állt a saját ajtaja előtt. A portán a
hölgy azt mondta, a szobatársa már megérkezett, ez pedig még izgatottabbá
tette. Egyrészt, mert reménykedett benne, hogy barátra lel az illetőben, másrészt
pedig egész idefelé utón azért imádkozott, hogy ne Elysia legyen az.
Kattant a zár, és nyílt az ajtó… A
szobában több fény volt, mint odakint, s méreteihez képest egészen nagy
ablakfelület járt hozzá, s két oldalára egy-egy ágyat helyeztek el. Sokkal szerényebb
hálóra számított, emeletes ágyakra, hogy minél többen elférjenek egy helyen.
És a szobatárs. A rokonszenvét máris
elnyerte, ugyanis nem csak hogy lány volt, de szinte szőke, akárcsak ő.
Mosolyogva lépett bentebb, s közben azon gondolkozott, hogy üdvözölje azt,
akivel a következő hosszú időben össze lesz zárva minden este. A lány az ágyán
feküdt, és valami könyvet olvasott, csak egy pillanatra nézett fel, mikor Aphra
belépett.
- Szia - nyögte ki végül nemes
egyszerűséggel Aphra, majd letette bőröndjeit az ágya mellé.
- Csá - jött a rövid válasz színtelen
hangon, ami egy pillanatra elbizonytalanította a lányt. Meglepetten nézte
szobatársa hosszúkás arcát. Fehér lovaglónadrágot és egy fekete garbót viselt,
melynek hosszú nyakát elegánsak lehajtotta. Aphra egy picit hezitált, majd úgy
döntött, kezdeményez ismét, és bemutatkozik.
- Aphra Benks vagyok, örvendek.
- Amy Rogers - pillantott fel
kedvtelenül a lány, Aphra pedig kelletlenül nézett a barna szemeibe.
Hasonlítottak, de az ő arcához képest Amy-é sokkal hosszabb és véknyabb volt,
ráadásul sötétlila rúzst használt, ami még inkább kiemelte amúgy is kissé telt
ajkait. Tükörsima haja lazán hullott a vállára, ahogy fentebb ült és becsukta a
könyvet, ám arca egy pillanatra se rezdült, ugyan olyan unott kifejezéssel
bámult rá vissza.
- Izé, én nagyon örülök, hogy megismertelek
- motyogta zavartan, bár igyekezett minél érthetőbben beszélni, nem akart máris
rossz benyomást tenni.
- Ja. Király - nézett továbbra is rá
Amy, ő pedig kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni, úgyhogy inkább
idegesen nevetve megfordult, hogy elkezdjen kipakolni.
- Ehm… Honnan jöttél?
- Ascot.
- Mi? - pördült meg Aphra, ami végre
keltett némi érzelmet szobatársában, ugyanis pislogott egyet gyorsan, és a
nyakát is hátrébb hajtotta, ám szinte azonnal eltűnt arcáról a meglepettség
legkisebb jele is.
- Ja.
- Én is onnan jöttem - mosolyodott el
Aphra - De várj… Mikor indultál, hogy már itt is vagy?
- Hatkor. Nem volt kóser.
A maradék egy óra beszélgetéssel
telt. Jobban mondva, olyasmivel, ugyanis Amy szókincse hamar kimerült a „Ja”,
„Király”, „Oké” és „Nem kóser” szavakkal. Aphra eleinte biztos volt benne, hogy
szimplán csak idegesítőnek tartja őt, és ezzel a pár szóval próbálja a tudtára
adni, hogy nagyon nem kíváncsi rá. Azonban volt, hogy Amy tett fel a kérdést, a
szokásosnál érdeklődőbb csenddel a mondata végén, úgyhogy egy idő után rá
kellett jönnie, hogy nem őt unja, hanem egyszerűen mindent. Ez pedig
valamelyest megnyugtatta.
A fogadásra is ketten indultak el,
Amy magabiztosan mozgott az épületben, és bár tudta, hogy ő is csak ma
érkezett, mégis úgy érezte, mintha már gyakorlottan tájékozódna az egyébként
szinte teljesen egyforma folyosókon. Nem is tudta pontosan, hogy jutottak el az
egyik nagyobb terembe, csak abban volt biztos, hogy mind az ezer felvételt
nyert leendő lovas a helyszínen volt.
- Nézd őt - vágta oldalba finoman Amy
már a köszöntő szöveg alatt, Aphra pedig meglepetten kapott a karjához, majd
igyekezett megtalálni, merre néz szobatársa. Hamar meglátta a valószínűleges
célpontot. Reylik elegánsan öltözött, csak úgy, mint a szóbeli meghallgatás
napján, zakóban érkezett, és ez kissé el is szomorította a lányt. Így most nem
láthatja meg. Kíváncsian visszakapta a tekintetét Amyre, és várta, hogy mit
akar róla közölni, az viszont egészen egyszerűen kiegészítette mondanivalóját -
Ő nem kóser - hangjában némi megvetés társult a színtelen él mellé, Aphra pedig
halvány mosollyal pillantott fel ismét inkább az egyik ezredesre, aki épp
beszédet mondott.
- …az első néhány hónap kritikus lesz,
de nem fogunk megszabadulni senkitől, mert akik itt vannak, azokra már
szükségünk van. Maguk már nem civilek, maguk már bajtársak. Hónapokon belül
pedig, mindannyian szereznék még egy társat a harcban. A sárkányuk lesz a másik
felük, amit tisztán kell tartani, etetni és gondozni kell, csak így érhetik el
a tökéletes harmóniát a levegőben. A következő pár hétben rajokba soroljuk
magukat, a rajok éleire pedig szakaszvezetőket állítunk. Holnaptól számítva,
két hónapig egyszer sem fognak nyeregbe ülni. Még ahhoz is meg kell edzeniük
magukat, hogy kordában tudják tartani azt a felet a lelkükben, ami magukra
tartozik, hogy mikor meg kell szorítani a gyeplőt, a másik fél is feléledjen.
Ma viszont, még az is ízelítőt nyerhet abból, ami élete végéig kíséri majd
köztünk, akik sosem ültek még nyeregben. Nem kötelező jelleggel perceken belül
megnyílik a röpde mögötti pálya, és Ryker százados vezetésével mindannyian
belekóstolhatnak a nyeregben maradás művészetébe. Ma este hatkor ne késsenek a
vacsoráról, holnap reggel pedig pontban ötkor ébresztő. Oszolj - emelte még
tisztelgésre a kezét az ezredes, mire mindenki követte a példáját, majd, még
mielőtt hangos beszélgetés vette volna a kezdetét, az ajtó előtt a tömeget
megállította egy magas, feketehajú férfi, egyszerű, kék egyenruhában.
- Nos akkor, aki kíván tenni egy kör,
az kövessen kérem az épület hátsóbejáratához - mondta hangosan, ám de legalább
ennyire lágy hangon egyszerre, és bár Aphra nem sokat látott belőle a tömeg
közepén állva, azt már most meg kellett mondania, hogy nagyon kedves embernek
tűnt.
- Te ültél már sárkányon? - kérdezte
széles mosollyal a mellette sétáló Amyt már odakint, úton a röpde felé. A lány
megvonta a vállát.
- Nem.
- Én sem. Nagyon izgatott vagyok! -
tapsolt halkan maga előtt Aphra, ám mikor szobatársa mélyet sóhajtott,
megköszörülte a torkát, és úgy döntött, a jövőben visszafogja magát. Mégiscsak
katona lesz. Vagyis na, már az. Papíron már munkaviszonya van.
A röpde egy igen érdekes hely volt,
azelőtt hasonlót még soha nem is látott. Első ránézésre nem volt túl magas,
annál inkább széles építménynek tűnt, ám közelebb érve minden világossá vált.
Az egész egy nagy, láthatóan ember által alakított mélyedés volt. Legalább
20-30 méter mélyre ástak le a földben, valószínűleg szintén sárkányok segítségével,
a kerítés pedig a talajtól számítva 6-7 méter magas volt, így egy átlagos
méretű sárkánnyal bőven akadt hely benne a repülésre. Mögötte rövidre nyírt
pázsiton sok négyzetméternyi síkság terült el, leghátul fákkal szegélyezve.
Eltartott pár perc sétába, míg megközelítették a helyet, laktanya épülete még
épp csak látszódott a fák takarásában.
- Ez itt a röpde - kezdett bele a
gyorstalpaló leckébe Ryker százados, és bíztató mosollyal nézett végig a
társaságon. Egyébként szép arcú, első ránézésre is becsületes, kedves ember
volt, az a típus, aki mellett bárki szívesen indul csatába - Itt végezzük a
sárkányok, illetve gyakran a lovasok betanítását is. Mint láthatjátok, most is
tartózkodik bent egy hím - intett kezével a röpde felé, mire annak kinyitották
kapuit, és a sárkány - persze hátán a lovasával hamarosan ki is sétált belőlem
peckesen - Ez egy Audax Volare, azaz
északi sziklaugró, neve Pulchra - magyarázta a férfi, elegánsan hátra tett
kézzel, miközben közelebb sétált a sárkányhoz - Az északi sziklaugró széles
körben használatos seregünknél, de persze egyéb fajokkal is kísérleteztünk már,
mint hátas állat. Megjegyezném, eddig teljes sikerrel - jelentette ki
elégedetten, mire Aphra bökést érzett az oldalán. Kíváncsian pillantott oldalra
Amyre, aki erre a mozdulatára közelebb is hajolt hozzá.
- Na, ő király - jegyezte meg némi
elismeréssel, a lány pedig mosolyogva fordult vissza a százados felé. El
kellett ismernie, tényleg nagyon megnyerő férfi volt.
- A legfontosabb parancsszavak az
„Állj”, a „Fel”, a „Hagyd” és a „Maradj”, ezeken kívül persze számos parancsot
és jelzést tanulnak majd meg a sárkányaikkal kapcsolatban. Most azonban ez csak
egy amolyan… Tesztkör. Fontos tudni, hogy mindenkinek személyre szabottan
osztunk ki sárkányt, mert odafent a legfontosabb a csapatmunka - sétált vissza
a kíváncsi jelentkezőkhöz, és tartott egy kis szünetet, amíg végignézett
rajtuk, majd elmosolyodva folytatta - Rendben, ki lesz az első?
Amy, aki eddig teljes nyugalomban
állt, elkönyvelve magában, hogy majd mindegyik liba - illetve gúnár is - előre
fog tolakodni, mint valami zsibvásáron, úgy döntött kivárja a sorát, ám nem
készült fel rá, hogy szobatársa akrobatikus mozdulatokba kezd majd. Ijedten
húzta félre a fejét, és ittléte óta most először megváltoztatta arckifejezését,
de csak amíg összevont szemöldökkel tisztázta magában, mi is történt.
- Embert ilyen gyorsan még nem láttam
feltenni a kezét - morogta magában, a szőke mellette azonban már nem hallotta,
ugyanis hangját elnyomta a százados nevetése.
- Rendben, akkor ön itt elől, mondana
egy nevet? - lépett közelebb hófehér mosolyával Ryker.
- Aphra Benks - a lelkes jelentkezőt
pedig az sem érdekelte jelenleg, hogy olybá tűnhet, egy hatéves módjára
viselkedik, akit most először visznek el a vásárba a póni lovagláshoz.
- Jöjjön - intett felé a férfi, és
öles léptekkel elindult a sziklaugró felé, Aphra pedig fürgén követte is - Még
nem ült sárkányon, igaz? - kérdezte a százados, mikor a kékszínű állathoz
értek, és meglátta a lány reakcióját a sárkány közelségére. A tátott szája
mosolyra fakasztotta, de igyekezett továbbra is komolynak, mégis kedvesnek
maradni.
- Nem… - mondta halkan a lány, s
miközben a sziklaugró csodás kiállását tanulmányozta, azon gondolkozott, biztos
jó ötlet volt-e elsőként fejest ugrani a mélyvízbe. Mostanra
elbizonytalanodott.
- Rendben. Ezt vegye fel - nyújtott
át egy kobakot a férfi, s maga is felvett egy másikat. Aphra pislogva figyelte
a műveletet, majd tette is a dolgát, és gyorsan belebújt a kobakba - Tud
lovagolni? - kérdezte a férfi, mire a lány csak heves bólogatással felelt -
Rendben. Ez nagyon hasonló lesz. A gyeplőt pontosan úgy kell irányítania,
azonban figyeljen rá, hogy mindig szoros legyen. A lábsegítségekre és a
súlypontra most ne figyeljen, azt csak bízza rám - magyarázta a férfi, miközben
gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizte a hevedereket, majd pálcájával óvatosan
megcsapta a sárkány oldalát - Fekszik - egészítette ki jelzését egy
parancsszóval, mire Pulchra azonnal reagált is, és szárnyait összébb húzva
lefeküdt, maga alá húzva a lábait - Maga ül fel először. Én csak kísérem -
mosolygott a lányra, aki remegő végtagokkal megkapaszkodott a nyeregben, és
átlendítette a lábát a sárkány háta felett. Akadozó lélegzetvétellel sóhajtott
egyet, és rámarkolt a szárra, majd figyelte, ahogy Ryker is felül mögé a
nyeregbe - Normál esetben, a felszereléséhez tartozik majd egy heveder, amit
indulás előtt egy karabinerrel fog hozzácsatlakoztatni a nyereghez,
megakadályozva ezzel, hogy a vártatlan hurkoknál lepottyanjon. Most ettől nem
kell tartania, ez csak egy egyszerű sétarepülés lesz - tette még hozzá a férfi
halkan, majd lábaival finoman oldalba rúgta a sárkányt, és egy határozott „Fel”
paranccsal mozgásra is bírta. Újabb apró rúgással elindította, majd egy újabbal
futásra is bírta - Ha szólok, húzza meg felfelé erősen a szárat. Ne finomkodjon
vele, mert bár a szája az egyik legérzékenyebb pontja, még így is sokkal
vastagabb a bőre mint az öné vagy az enyém - adta ki az instrukciókat immár
hangosabban, Aphra pedig leginkább azzal törődött eközben, hogy a szár valóban
feszes maradjon a kezében.
Valamivel másabbra számított, sokkal
keményebb ügetésre, ám meglepetésére a sárkány könnyeden mozgott a nyereg
alatt, és csak ritkán érezte, hogy huppant egyet a hátán, nem érzett semmit a
talaj egyenetlenségéből, már most úgy érezte, hogy repülnek.
Amikor pedig Ryker kiadta a parancsot
az emelkedésre, ő pedig meghúzta a szárat… A másodperc mélyen a tudatába égett.
Pulchra egy pillanatra megtorpant, amíg minden lendületét egy ugrásba
összpontosította, majd hatalmasat rugaszkodva kitárta szárnyait, és súlypontját
előre helyezve lendítette őket lefelé. A suhogás, a szél, és az emelkedő
magasság adrenalinnal töltötték meg Aphra minden porcikáját, a tudat pedig,
hogy egy féltonnás sárkány hátán ül, a látvány, ahogy pont előtte a magasba
emeli a fejét, leírhatatlan volt, és nem cserélte volna el ezt az érzést a
világ minden kincsére sem.
Egy pár másodpercig még szinte
egyhelyben csapkodtak, majd fentebb érve, a sziklaugró ráfeküdt egy áramlatra,
és könnyeden vitorlázva siklott egyre fentebb. A lány önkénytelenül is hangosan
felnevetett a boldogságtól, majd próbálta valamelyest visszafogni magát, mikor
rájött, hogy a százados pontosan mögötte ülve kapaszkodik a nyeregbe.
Egy sárkányon ült. A levegőben.
Megcsinálta. Megcsináltam!
***
A füst lustán kúszott egyre fentebb a
szoba állott, meleg levegőjében, majd újra megkavarodott, ahogy Jonathan
Rephlix újabb slukk után fújta ki tüdejéből a maradék dohányfüstöt is. Szerette
figyelni a félhomályban táncoló szürke csíkokat, melyek mindig más és más
alakot vettek fel. Kicsit saját magára emlékeztették.
- Mit akarsz attól a szőke fruskától?
Halovány mosollyal túrt a hajába,
majd újra érzéketlen arccal tekintett a mellette szuszogó, meztelen nőre.
Vanessa Mistoak arcáról kivételesen eltűnt a felsőbbrendűség érzete, csak
őszinte, leplezetlen közöny vette át a helyét. Rephlix pár pillanatig
hallgatott, majd elvette a mellett lévő éjjeliszekrényről a hamutálcát, és
elnyomta cigarettáját.
- Nem tudom, mire célzol - válaszolt
színtelen hangon, azonban nem nézett a nőre, inkább úgy döntött, kitakarózik,
és leül az ágy szélére, háttal, hogy még csak véletlenül se szólja el magát
egyetlen arckifejezésével sem.
- Arról a Benks lányról. Azt sem
értem, hogy került fel a rangsorba.
- Nem került - vágta rá egyből,
mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna. Mistoak sápadtan
maradt a férfi izmos hátára, majd mielőtt bármit kérdezhetett volna, azon kapta
magát, hogy egy kis hamu lepergett cigarettájáról a méreg drága ágyra. Halkan
szitkozódva nyomkodta el ujjaival leesett pernyét, majd ingerült sóhajjal
nézett vissza a férfire - Ne foglalkozz vele. Majd kicseréltetem - reagálta le
halkan a férfi az előbbi kis jelenetet csak úgy félvállról, majd fáradtan
felállt, és a köntösét magára húzva az ablakhoz sétált, s elhúzta az egyik
függönyt.
- Hogy érted, hogy nem került?
- Úgy, hogy nem került oda. Ha nem
avatkozok közbe, most otthon ülne a kis polgári lakásában, és sírdogálna
szegényke - fordult hátra Mistoak felé, lebiggyesztett ajkakkal.
- Jonathan Rephlix, ne játszadozz
velem. Volt rá épp elég időd az elmúlt órában - rázta meg fejét a nőt, miközben
maga is kitakarózott, és egyre idegesebb mozdulatokkal helyet foglalt az ágy
közepén.
- Vegyél fel valamit, különben
megduplázom - vigyorodott el a férfi, mire Mistoak kissé meglepetten maga elé
kapta a takarót, Rephlix pedig elégedetten kacagva visszafordult az ablak felé
- Egyébként nincs vele konkrét tervem. Kíváncsi vagyok, mint bármelyik másik
ember ezen a sárgolyón.
- Elég ismerlek ahhoz, hogy tudjam,
ezt te se gondolod komolyan.
- Mit? Itt állok, lélegzem, hamarosan
enni fogok, ma már… Eleget tettem a fajfenntartás feltételeinek is…
- Az első komolyabb ütközetnél
kihullik - állt fel végül a nő is, és lassan elindult a mosdó felé, ám odaérve
nem lépett be, inkább kíváncsian átpillantott a válla felett az államfőre.
- Ugyan ezt mondtad nekem is. Hogy
amint szembetalálkozok az első ellenzéki politikussal, megadom magamat. Nos, ma
inkább te adtad meg magadat nekem - nevetett elégedetten a férfi, majd, mivel a
nő csak a szemeit forgatva visszavonult a fürdőszobába, újra minden figyelmét a
kint repkedő sziklaugrónak szentelte - Ha ismernél, pontosan tudnád, hogy mik a
terveim - suttogta még hozzá keserű mosollyal, majd behúzta a függönyt, s az
éjjeli szekrényhez lépett, hogy elővegyen egy újabb szál cigarettát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése