S
|
zeptember elejéhez képest, a szél erősen fújt, meglobogtatva az épületek tetején feszítő zászlókat, melyeken színes címerek hirdették a leggazdagabb családok múltját. Borongós, szürke napra keltek a város lakói, hideg azonban mégsem volt, így az unatkozó idősek meg is kezdték hadjáratukat a piac felé a keskeny macskaköves úton. Pompás lovak ügetve húzták fiákerjeiket, szállítva sietős gazdag utasaikat, tőlük lemaradva pedig konflisok trappoltak ráérősen a köznéppel.
Az ébredező Ascot városkáját lassacskán megtöltötték az emberi hangok, kiáltások, és beszéd hangjai is. A kis, kanyargós utcák végén magasodott a pályaudvar kupolás épülete, tiszteletet parancsolva minden járókelőben, aki elsétált alatta. Az utakat a fiákerek és konflisok mellett itt már gőzautók is koptatták, időnként hangosan dudálva és pöfékelve.
Aphra most vegyes érzésekkel tekintett fel a két, szinte már csipkés toronyra, melyeket egy vékony, ágaskodó és vágtató, márvány ló szobrokkal díszített betonfolyosó választott el egymástól. Ritkán utazott bárhová is, és akkor sem ment messzire, legfeljebb 10-20 kilométerrel arrébb, a távolabb élő rokonokhoz. Ascot utcái rendszerint békések voltak egy átlagos városhoz képest, a pályaudvar előtt azonban már ilyenkor is egész nagy volt a sürgés-forgás. Elegáns hölgyek és férfiak, nemesek, polgárok és a szegényebb réteg képviselői is egyaránt megfordultak az épület előtti nagy, üres téren, melyen egyébként ünnepnapokon a polgármester szokott beszédet tartani, és ez volt a helyszíne minden nagyobb rendezvénynek is.
Ha rajta múlik, akár még le is ült volna valamelyik padra, hogy lerajzolhassa a csodás építészeti remekművet, ám az izgatottság sokszorosan járta át a tudatát. Nem telik majd bele fél óra sem, már a fővárosba tart majd, a pompás Nexurba, ahol majd szembe kell néznie a következő kihívással. Már csak a fizikai felmérés gondolatára is gombóc nőtt a torkában. A kétségek az álmatlan éjszakája után tovább nőttek benne, mostanra másra nem is igen tudott már gondolni. Ám a szánalmas vereség mellett megpróbált inkább a nem túl valószínű, ámde annál örömtelibb diadalra is gondolni. Az univerzum kifürkészhetetlen, van rá összesen 1% esély, hogy talán mindenki gyengébben teljesít majd, mint ő, vagy legalábbis elegen rontják el a felmérést ahhoz, hogy átférjen a rostán.
Időközben a lépcsők felé vette az irányt, hogy beléphessen az épületbe, és kénytelen volt felsóhajtani. Mégis mit érne el azzal, ha éppen csak felvennék? Akkor megint csak valaki olyantól venné el a lehetőséget, aki tényleg megérdemelné. Ő pedig útközben úgyis ki fog esni, ha előbb nem is, de legalábbis az első ütközetnél, nemde?
A peron, melyről a nexuri vonat indult, szerencsére a hatalmas pályaudvar elején volt, ő pedig már tegnap jegyet váltott, így már csak annyi dolga maradt, hogy felszálljon. Az épület előcsarnokának órájára tekintett. Negyed nyolc, azaz tizenöt perccel az indulás előtt ért ide. Belegondolva, hogy csak konflisra futotta, és a város másik végéből jött, ez elég szép teljesítmény, bár ilyenkor nem is voltak sokan az utakon. Az élet rendszerint nyolc és kilenc óra között indult el, ilyenkor nyitottak a boltok, kezdődött el a tanítás az iskolákban, és láttak neki az ügyintézésnek a bankban. A piac viszont már egy órája nyitva van - mosolyodott el magában a lány, miközben a sietve tipegő öregasszonyokra gondolt, akik elsőként akarták átnézni a bőséges reggeli választékot. Még a peron felé sétálva is találkozott pár gurulós bőröndöt húzó idős hölggyel, akik valószínűleg úgy látták jónak, ha még a pályaudvaron is átvágnak.
Aphra nem volt oda a gépekért, de be kellett vallja, ezek a monumentális vonatok lenyűgözőek voltak. Persze, ezt nevezhetjük az újdonság varázsának is. Az ország legfeljebb tíz éve használhatja ezeket a gőzmozdonyokat, a világon talán a másodikként. Sohasem voltak fejlettek, ám a vonatokhoz azért annyi közük mégiscsak volt, hogy a gőzhajtású gépek feltalálója egynegyed részt nexuri volt, felesége pedig vérszerinti leszármazottja az egyik itteni nemesi családnak.
Az egyetlen bőrönd, amit az útra hozott nem volt olyan nagy, hogy nehezére essen felkapaszkodni, mégis súlyosnak érezte a testét. Tegnap nem aludt jól, egész éjjel kavargott a gyomra a gondolatra, hogy mi vár rá ma. Csak forgolódott, miközben néha eszébe jutott az álma az istennőről, és a homok forró, fojtó tömegéről. Mi lesz, ha felvesznek, és oda kell költöznöm? Akkor hogy fogok cipekedni? - csóválta meg a fejét miközben fellépett a harmadik fém lépcsőfokra is. Mély levegőt vett, és a jegyére pillantott. Ha az ő oldaláról kezdődik a számozás, akkor a helye rögtön itt lesz a szerelvény elejében. Számításai hibásak voltak, úgyhogy sóhajtva átsétált a hosszú vagon másik végébe, és hálát adott az égieknek, hogy korábban ért ide, és nem kell átverekednie magát az ülések mellé tett bőröndökön. A kocsi hangulata is egészen nyugtató volt, a halványsárga béléssel lefedett falak és a sötét, lakkozott fapadló jól illettek a széles bőrülésekhez és a halvány vörös sötétítő függönyökhöz.
Elért az utolsó előtti bokszig, ahol az ő helye is volt, ám egy pillanatra megállt, ugyanis valaki már ült a neki szánt helyen, az ablak mellett, vele szemben meg a táskái mellett a lábát pihentette. Aphra még nem lépett be a látókörébe - ugyanis a fiú neki háttal volt, és az ablakon át figyelte az indulás előtti sürgés-forgást -, tehát a lány nyugodtan állhatott ott, amíg erőt vett magán, hogy megszólítsa.
- Bocsáss meg, de… De ez az én helyem - lépett közelebb egy halvány, ideges mosollyal. A fekete hajú, barnás bőrű huszonéves a homlokát ráncolva emelte rá sötét szemeit, aztán zavartan felálláshoz készült.
- Ó, valóban? - kérdezte meglepetten, és levette a lábát is az ülésről, miközben leplezetlenül végigmérte a lányt, ám még nem állt fel. Aphra szeme felcsillant, ugyanis nem csak hogy ismerős volt számára a fiú, de még helyesnek is találta, kár, hogy pont neki kellett felállítania a helyéről. Talán azt remélte, hogy senki sem fog itt ülni, és kényelmesen utazhat majd.
- Igen - mosolyodott el kicsit bátrabban Aphra, és már lépett volna be az ülések és a kis asztalka közé, ám az ismerős ismeretlen váratlanul visszatette a lábát, és ismét hátradőlt.
- Igazad lehet - mosolyodott el pimaszul, és a megbánás legkisebb jelét sem mutatva szemlélődött tovább.
Aphra szóhoz sem jutott, csak dermedten tekintettel nézte a tökéletes arcot, ami most egy hideg mosolyra húzódott. Pár másodperc múlva sóhajtva lépett a másik üléshez, lerakta a bőröndjét maga elé, és helyet foglalt a kényelmes bőr huzaton. Maga sem tudta miért, felpillantott a fiúra, aki lesajnáló tekintettel követte mindezt nyomon. Igyekezett rendezni az arcvonásait, hogy a vele szemben ülő zavaró tényező egy pillanatra se láthassa meg a düh legkisebb nyomait, és megpróbálta inkább elterelni a figyelmét róla.
Talán az ilyen, és ehhez hasonló szerzetek okozták az önbizalomhiányát. Mindig félt tőle, hogy valaki majd durván vagy érzéketlenül reagálja le a kérdéseit, megszólalásait, és időről- időre rá kellett jönnie, hogy ez nem is alaptalan félelem. Az emberek gyakorta gonoszak és kíméletlenek egymással, Aphra egyik legnagyobb félelme pedig minden bizonnyal a visszautasítás volt. A tudat, hogy valakinek nem tud megfelelni, elviselhetetlen volt számára, jobban mondva az a tény, hogy az illető még szembesíti is ezzel.
Halk sóhajjal döntött úgy, hogy ennek ellenére még megpróbál egy keveset pihenni is az odafelé vezető, majd három órás úton. A gyomra görcsberándult a gondolatra, hogy milyen közel már az utolsó megmérettetés, noha valójában fel sem fogta még, hogy mi vár rá a mai nap folyamán.
A magas, kupolás épület tetőtere lassan megtelt füsttel, ahogy a hatalmas vonat végre komótosan elindult. A peronon emberek integettek, a vagonból pedig családtagjaik és barátaik lelkesen intettek nekik búcsút, mások csak komótosan figyelték, ahogy a vasparipa méltóságteljesen elindul hosszú útjára. Elhagyva az épületet, még házakkal szegélyezett, ámde magas kőfallal leválasztott vasúti pályán kezdett csak gyorsulni. Mindkét oldalán sínek követték, jelezve, hogy nem ez az egyetlen vonat, amely fuvaroz az országban. Aphra eleinte még őszinte érdeklődéssel figyelte az egyre alacsonyabb, ellenben szélesebb épületek, ahogy átpöfögtek Ascot külső gyűrűjén, a gyárnegyeden. Magas kéményekből fekete, baljós füst szállt az ég felé, majd egybe olvadt a fehér felhőkkel, szürke masszát alkotva az égen.
Percek múlva az egyik különösen hosszú épület mögül kirobogva eltűnt a kőfal, a sínek szerteágaztak. Elhagyták a városhatárt, és beléptek a települések közötti határvidékre. A végtelen, fűvel benőtt birodalomnak tűnő, olykor ligetes réten elvétve vöröslött egy-egy tető, egyfajta bizonyítékként, hogy a gyárvidéken túl is élnek emberek. A távolban erdő sötétlett, mögöttük pedig kékes hegyek nyúltak az ég felé, láncot alkotva, körülölelve a várost.
A lány akaratlanul is talán túl izgatottan nyomódott az üveghez, hogy jobb rálátása legyen az égre, még az sem zökkentette ki, hogy a vele szemben ülő fiú megengedett magának egy gúnyos kuncogást. Bár tudta, hogy a városhoz ilyen közel nem fog vad sárkányt látni, mégis a puszta lehetőség, hogy megpillanthat egy pompás példányt az égen vitorlázni, nem hagyta nyugodni. Negyed óra hasztalan kémlelés után azonban kénytelen volt feladni, és más elfoglaltság után nézni. A távolból már látszódott a következő állomás, a magas városfallal körbevett Slord városa. Más volt, mint Ascot, épületei kisebbek és egyszerűbbek, azonban sokkal régebbiek és erősebbek voltak, amolyan gyárvárosként üzemelt jelenleg. Sokan a környező városokból a hétfőn ide utaztak, egész héten itt éltek és dolgoztak, majd a hétvégére hazautaztak a családjaikhoz. A vonatköltség ára talán borsosnak tűnt, de négyszeresét keresték még mindennap, így bőven megérte Slordban gyári munkásnak lenni. Az állomás azonban még mindig messze volt, ők pedig le is lassítottak, vélhetően valamilyen sínhiba miatt.
Aphra sóhajtva dőlt hátra az ülésben, és tekintetét egy pillanatra a fiúra emelte, aki mint ahogy az előbb ő is, az ablakon át figyelte, ahogy elsuhannak a táj mellett. Az arca most kisimult, nem látszott rajta a flegmaság vagy a felsőbbrendűség egyetlen jele sem, mint ahogy az előbb. A lány azon kapta magát, hogy képes lenne elveszni a szemeiben, amikor is az rápillantott, neki pedig muszáj volt oldalra fordítania a fejét. Nem tudta állni a tekintetét, ami belül még jobban marcangolta. Közel egyidősek, mit tehetne vele egy emberekkel teli vagon kellős közepén? Ennek ellenére nem mert a szemébe nézni, és inkább a szemközt ülőket próbálta feltérképezni. Csak egy molett hölgy, és egy idős úr ült vele szemben, előbbi valamiféle csokoládét majszolt, miközben hozzá hasonlóan nézelődött. Az nagyjából hetven-nyolcvan éves bácsi viszont könyvet olvasott, ami még Aphra érdeklődését is felkeltette.
„Nexur történelme” - nem mintha nem ilyen és ehhez hasonló könyvekből készült volna a szóbeli meghallgatásra, de ez a példány még nem volt a kezében. Sötétszürke textil borítóján a középen elterülő cím mellett mindkét oldalt fekete, ágaskodó lovak díszelegtek, és két, egymás felé fordított kardon álltak. A lány azon tűnődött, mennyire lehet régi kiadású könyv, ha még az előttről van, hogy a Reptilia-project megkezdődött volna, és a lovakat lassan leváltották a sárkányok.
Gondolatmenetéből a fék hangos sikolya, és a lassú fékezés enyhe lökése billentette ki. Az ablakon kipillantva kíváncsian pásztázta a slordi állomás peronját, hátha ismerős arcot lát, nagyszülei ugyanis a város melletti kis tanyán éltek, ő maga pedig sokszor biciklizett be központba, hogy találkozzon az itteni barátaival. Ennek ellenére, most senki sem vélt felfedezni a tömegben. Azonban sokkal meglepőbb látványban lett része. A két hatalmas folt lassan úszott be a látóterébe, és már túl közel voltak ahhoz, hogy ne hökkentsék meg. Bár többi vonat hangos pöfögése és a le-, illetve felszálló utasok beszélgetése mindent elnyomott, még így is úgy érezte, tisztán hallja a szárnyak suhogását, ahogy a két hatalmas sárkány földet ért a peron melletti nagyobb, kaviccsal beszórt területen.
Mindkét sárkány azonos fajtából származott, Aphra azonnal tudta, hogy északi sziklaugrókról van szó. Egyikük szinte már égszínkék volt, míg a másik inkább zafírkék, ám mindkettejük nyakát és hasát fekete szarulemezek borították, egyfajta páncélként. Sötét, csavart szarvukból, és a testüket díszítő, vékony fekete csíkokból lehetett megállapítani, hogy mindketten hímek. Kecses, tüskés nyakuk végén hosszúkás, nemes fejüket magasra tartva szemlélték körbe az állomást, miközben minden járókelő megállt egy pillanatra, hogy szemügyre vegyék a szokatlan látványt.
- Biztosan ellenőrizni jöttek - hallott egy férfihangot valahonnan a vagon túlsó feléről a lány, és csak most figyelt fel a fekete kantárszárakat tartó, barna egyen kabátot viselő lovasokra. Egyikük egy erős testalkatú, bajszos középkorú férfi volt, aki könnyeden lepattant a nyeregből, elengedve a szárakat. Tett pár lépést, amíg a zsebében kotorászott, majd miután elővett egy gyufásdobozt és meggyújtotta cigarettáját, hanyag mozdulatokkal megpaskolta a sárkánya oldalát.
A másik lovas, akihez a sötétebbik, és egyben nagyobb sárkány tartozott, még jobban lekötötte a figyelmét, ugyanis nő volt. Még a nyeregben ülve húzta le nyakába speciális, repüléshez készített védőszemüvegét, majd kihúzta a kabát alól vörösesbarna lófarkát is, és gyakorlott mozdulattal ugrott le a nyeregből.
Aphra maga elé képzelte, ahogy egy hasonló sziklaugróval talál majd egymásra. A sárkányok és a lovasok között erős kötelék volt, attól függően, mennyit törődött vele a lovas. Míg a kisebbik csak néha-néha pillantott gazdájára, a nagyobbik végig szemmel tartotta a nőt, ez a kapcsolat pedig még most is lenyűgözte Aphrát.
- Mindig attól félek, hogy háborús hírt hoznak - az aggódó, idős női hang akkor szólalt meg, mikor a vonat hangosan csikorgással tovább indult útjára. A lány elgondolkozva nézett maga elé.
Hiszen ez volt Nexur. Megtépázott katonaállam. Alig hogy az első honfoglalók megalapították az első várost - szintén -, Nexurt, máris terjeszkedni kezdtek. Elfoglalták a környező erdőket és mezőket, majd még két újabb várost alapítottak. A fejlődés itt azonban megállt, hisz szembe kellett nézni a ténnyel, hogy bár emberek akkortájt nem igen laktak errefelé, mégsem volt lakatlan ez a környék. Sárkányok ezrei éltek itt békességben, területfoglalóknak pedig elsősorban velük kellett megküzdeniük, hisz ezek a kegyetlen ragadozóként elkönyvelt repülő fenevadak könnyű prédának tekintették a nyájakat, de még magukat az embereket is. Más népekkel egy jó darabig nem is volt összetűzése, azonban ahogy nőni kezdett, és összetalálkozott a szomszédos országokkal, az a pár év, amit a sárkányok elleni hajtóvadászattal töltöttek, túl nagy lemaradásnak bizonyult. A többi ország lassacskán felfedezte gyengeségeit, és ott támadták, ahol csak tudták. Lerohanták, elfoglalták, rabigába taszították, felégették, majd újra elfoglalták. Mire Nexur feleszmélt, és lerázta magáról a láncokat, egy apró, szinte jelentéktelen ország lett.
Ezen most kell változtatnunk - tört fel mély sóhaj a lányból, ahogy újra visszadőlt a bőrülésre, és lehunyta a szemeit. A fáradtság ellenére, még megpróbált azon töprengeni, mennyi mindenre lehetnek képesek most, hogy ők is háziasítani kezdték a sárkányokat. Talán a környező országok előrébb járnak, de megfelelő taktikával behozhatják a lemaradást.
***
K
|
isasszony! A jegyét, kérem - a hang és a vállán tapasztalt érintés egyszerre rántották össze a lány izmait, aki ijedten nézett fel először a vele szemben ülő, gúnyosan vigyorgó fiúra, majd a mellette álló, türelmetlen tekintetű kalauzra. Meddig aludhatott? Vajon sokáig szólongatta a kalauz, mire felkelt? Útitársa lekezelő arcát elnézve, igen.
- Elnézést, máris - válaszolt minél gyorsabban lány, miközben kicipzárazta a bőröndjét, és a kis zsebek között kutatni kezdett. Némi keresgélés után meg is találta a jegyét, és a szégyentől kissé remegő kézzel nyújtotta át a férfinek azokat, aki morogva firkantotta rá az aláírását. Aphra nyelt egy nagyot, és úgy döntött, felteszi a kérdését - Mikor érünk Nexurba?
- Még két megálló, körülbelül tizenöt perc. Leszállni bőven lesz idejük, le kell hűteni a kazánt - váltott át jóval udvariasabb hangra a kalauz, a lány pedig izgatottan helyezkedni kezdett az ülésen. Aztán fogta fel azt az apró kis részletet, amit a férfi elejtett a szavai közt. Felnézett a fiúra, és már majdnem megkérdezte, hogy ő is Nexurban száll-e le, amikor hirtelen rájött, honnan is volt olyan ismerős.
- Te voltál előttem a szóbeli felvételin, nem? - kérdezte teljes döbbenettel, mire a srác csak felvonta az egyik szemöldökét.
- Nem jegyzem meg, kik vannak a hátam mögött, rád pedig pláne nem emlékeztem volna - fintorgott, miközben végigmérte, majd megadóan sóhajtott - De igen, én voltam.
- Reylon… Ugye?
- Reylik… - olyan flegmán, akkora megvetéssel forgatta meg a szemeit, hogy akár egy színész is megirigyelhette volna, azonban be kellett vallania, ebben volt valami egészen hívogató is.
- Aphra.
- Kérdeztem? - dünnyögte gúnyosan, Aphra pedig abban a pillanatban megbánta tettét, mikor fiú szóra nyitotta a száját. Hirtelen nem is tudta, mire kellett volna számítania. Ostoba ötlet volt, ehhez mérten enyhe sértődöttséggel vissza is fordult az ablakhoz.
A tekintete véletlen az égre tévedt, aztán csillogó szemmel lapult az üveghez, és azon gondolkozott, valóban jól lát-e. Tőlük nem is túl messze, alacsonyan egy egész osztag lovas vitorlázott, rendezetten, háromszög alakzatban. Legfeljebb tízen lehettek, és olyan szabályos alakot vettek fel, ami szinte már lehetetlennek tűnt. A vonat zaja elhalt a lány gondolatai között, az utasok mintha elhallgattak volna, és az egyetlen dolog, amit hallott, a vadul dobogó szíve volt. Egészen eddig gyöngének és tehetetlennek érezte magát, és bár ez a tudat nem változott sokat, de hirtelen úgy érezte, talán van esélye odafent szárnyalni.
- Biztos, hogy jó helyen jársz? - rántotta le hirtelen Reylik lenéző hangja a valóság talajára. Kelletlenül oldalra pillantott rá, majd sóhajtott egyet.
- Mire gondolsz?
- Nem tűnsz katona alkatnak. Sőt - húzta el a száját a fiú, és ölbe tett kézzel, sziklaszilárd tekintettel figyelte minden rezdülését.
- A lehetőség adott, hogy még az legyek - szinte már hallotta Reylik gúnyos kacaját, de másodperceken át csend volt. Összevont szemöldökkel pillantott a fiúra, unottan bámulta az arcát.
- Azon gondolkozok, hogy mire emlékeztet jobban az arcod. Egy tehénre, vagy a hátsófelére - a mondat végén már nem bírta, muszáj volt elröhögnie magát. Aphra érezte, ahogy a vértől forróvá válik az arca, és kénytelen volt mély levegőt venni, hogy ne cselekedjen meggondolatlanul. Ha valami csoda folytán valóban bejut, ez a fiú mindig ott lesz, hogy tönkretegye, amit nagy nehezen felépített magában, úgyhogy nem lenne jó, ha még magára is haragítaná. Valahogy természetesnek érezte, hogy Reylik sikerrel jár, volt valami a gyönyörű arcán túl, a kisugárzásában, ami azt sugallta, hogy egy bajnokkal van dolga. Azt is el tudta róla képzelni, hogy ha valami mégsem az erőssége, de minden áron nyerni akar, törvénytelen dolgokhoz is nyugodt szívvel nyúl majd.
Ahogy közeledtek a város felé, Aphrát egyre inkább átjárta az izgalom és az idegesség. Percenként pillantott ezüst zsebórájára, melyet a nagyapja hagyott rá. Bár ettől az idő nem telt gyorsabban, legalább nyugodt volt, hogy pontosan érkeznek meg Nexurba.
Váratlan robajjal elhasított mellettük egy másik vonat, a lány pedig ijedten rezzent összes, és nagy szemekkel nézett ki az ablakon. Fémpilléreket látott, ahogy áthaladtak a hídon, mely egy folyó felett ívelt át, mégis nem messze már látszódott a horizont alatt elterülő, fénylő tenger. Aphra csillogó szemmel kémlelte a tájat, hirtelen eszébe jutott, hogy ha itt lakna, minden kelhetne a tengeren játszadozó hajnal fényeivel.
De ahhoz nem elég túlélnem a mai napot - emlékeztette magát ismét. Elszánt akart maradni, még ha keserűen azt is be kellett magának vallania, hogy ez csak a vizsga kezdetéig fog menni.
A vonat lassan, nyikorogva megállt, majd hangosan kiengedte a gőzt a szelepek közül. Aphra izgatottan toporgott a vagon folyosóján, és miközben lassan tipegett a megannyi leszálló utas mögött, kíváncsian tekingetett ki az ablakon, nem akart lemaradni egy pillanatról sem, még ha csak az állomás szürke falai tekintettek vissza rá.
Lassan haladt a tömeg, szinte mindenki leszállt itt, a helyzetet pedig az is megnehezítette, hogy időnként néhány önfejű nexuri utas úgy döntött, hogy feltolakszik egy-egy leszálló szerencsétlen között. Mikor a lány végre elért a lépcsőkig, már nem érezte nehéznek bőröndjét, könnyedén le is akart szökkeni a peronra, ám ahhoz túl nagynak vélte a távolságot, hogy ne nyerje vissza előtte a teljes egyensúlyát. Alighogy ráfogott a fém kapaszkodóra a nyitott ajtó előtt, hirtelen egy erős lökést érzett a hátán.
- Lódulj már! - érkezett is hozzá egyből a nem túl szívélyes aláfestés is Reylik hangján, miközben a lány igyekezett nem túl elegánsan, ám de sértetlenül földet érni a betonon. Megszeppenve nézett fel a felszállni kívánó utasokra, akik úgy pillantgattak le rá, mintha valami csavargó utcagyerek lenne. Bár igazából, valahol megértette őket, nem szokás lányokat nadrágban látni, lehet azt hitték, nem telt a hagyományos, szellős tunikákra, vagy legalább egy divatos ingre. Ettől független, be kellett vallja, nem érezte rosszul magát abban a szűk lovaglónadrágban sem, kényelmes volt, és talán több magabiztosságot is érzett.
Óramű pontossággal érkeztek, így nem aggódott, hogy esetleg elkésnek megnyitóról. Az állomáson rengeteg ember volt, egyetlen reménységét csak Reylikben látta, így minden idegenkedése ellenére is igyekezett tartani vele a lépést. A levélben, amit mind megkaptak még két nappal a szóbeli meghallgatás után, az állt, hogy az állomás előtt kocsik várják majd őket, amik háromnegyed tizenkettőig bárkit elszállítanak a katonai központhoz, mely otthont ad az alkalmassági vizsgának.
Pár perc alatt sikerült kivergődniük a vártnál egyébként kevésbé díszes és monumentális épület elé, úgy tűnt, Reylik nem először jár erre. Három elegáns, néhol aranyozott lovas kocsi parkolt nem messze, a fiú pedig kelletlenül tekintett le maga mellé a lányra.
- Most végig utánam fogsz koslatni?
- Szégyen vagy sem, fogalmam sincs merre kell menni - morogta halkan a lány, és megigazította a haját, majd egy pillanatra, kissé tartva a reakciótól felnézett a tőle jóval magasabb fiúra.
- És mi lesz, ha direkt rossz irányba megyek? - vigyorodott el váratlanul Reylik, Aphra pedig fújtatva cserélte át a másik kezébe csomagját, mikor már kezdte súlyosnak érezni. Úgy döntött, sokkal egyszerűbb, ha erre nem reagál inkább semmit, a saját életét is megkönnyíti vele.
A kocsiba, amibe beültek, hatan fértek el. Az első ajtónál két-két ülőhelyet alakítottak ki egymással szemben, míg a második térben egy kettes ülésen foglalhattak helyet az utasok. Aphra három másik jelentkező mellé ült le, szerencséjére Reylik hátul kapott helyet egy másik fiúval, akivel kedélyes beszélgetésbe kezdett mindenféle nemesi értékekről, vagyonról, lányokról, lovakról.
A társai erre a pár perces fuvarra egyébként nem voltak sokkal beszédesebbek, mint Reylik, mindannyian csak izgatottan, kissé gyanakvóan méregették egymást, és kínosan figyeltek rá, hogy semmiképp se érjenek egymáshoz. Aphra kissé kellemetlenül érezte magát a feszült csendben, így inkább a kis, faragott ablakon át figyelte az utat. Sokkal gyakrabban robogtak el mellettük autók, mint ahogy azt Ascotban megszokta, de ez a tény nem kifejezetten lepte meg, hisz mégiscsak Nexurban voltak. Díszes oszlopok, kovácsolt vaskapuk, színes üzletek mellett suhantak el, a város is sokkal zajosabb volt, mint másutt, de a lányt teljesen lenyűgözte a nyüzsgés, amely a kis ablakon át beáradt a kocsiba.
Óvatosan körbepillantott, megpróbálta szemügyre vennie a többieket is. Hármójuk között egy lány is volt, ám ránézésre is sokkal férfiasabbnak tűnt, mint amilyennek valaha is el tudott volna képzelni egy nőt. Jó pár évvel idősebb lehetett, mint ő, sötétvörös haját lófarokban hordta, és nagyon komoran nézett az előtte ülő fiúra. A karja nagyon izmos volt, ez még a lezser ingjén keresztül is látszódott. Az Aphra melletti fiatal már közelebb állt hozzá korban. Szőke, vékony fiú volt, vastag, bozontos szemöldökkel, és időnként tágra nyitott szemmel nézett ő is végig a kis társaságon. Pontosan vele szemben pedig egy izmos, harmincas férfi ült, célirányosan csak az ajtót és a kilincset fixírozta.
Meglepően gyorsan érkeztek meg a központba, azonban mikor eljött a pillanat, hogy kiszálljon a kocsiból, érezte, hogy a lábai megremegnek, és legszívesebben megmondta volna a kocsisnak, hogy azonnal vigye vissza Ascotba, most. A kétely és a félelem olyan erősen járta át a tagjait, hogy erőltetnie kellett az agyát a cselekvésre. Szerencsére, ez valószínűleg (vagy remélhetőleg?) nem látszódott meg a mozgásán, igyekezett minél összeszedettebb maradni.
Az épület, ami felé díszes ruhájú tisztek kísérték őket, bár hatalmas volt, nem tűnt többnek egy téglaépítésű iskolánál vagy irodaháznál. Rövid macskaköves úton sétáltak a lépcsőkig, ahol már nyitva várta őket egy fehér, kétszárnyú ajtó. Belépve az első, amire figyelmesek lettek, a sürgés-forgás volt, mind az itt dolgozó katonák és irodai munkások, mind az ide érkező jelentkezők között. Elegáns férfiak és nők rohangáltak ide-oda iratokkal a kezükben, fiatalok lézengtek mindenfelé, a fehér falra akasztott arany és ezüst véseteket tanulmányozva, vagy csak érdeklődve, kíváncsian figyelték, mit és hogyan tesznek az itt dolgozók. Az Aphra mellett álló tiszt hangosan felszólított mindenkit, hogy kövessék, a tömeg pedig egyként indult meg a széles folyosón melynek végén egyetlen egy, hatalmas ajtó állt.
Egy edzőteremben találták magukat, a padlón tisztán látszottak a sportszerek korábbi helyei, a terem végében most csak egy emelvény kapott helyet, rajta egy szépen megterített asztallal, mely mögött a bizottság ült. Aphra mély levegőt véve nézett végig rajtuk, és ismerős arcokat fedezett föl. Heten voltak, köztük volt a pávaszerű hölgy - Mistoak volt talán a neve? -, illetve mellette a szőke, szakállas férfi, aki egy héttel ezelőtt jelen volt Ascotban is. A jelenléte először egy kissé megnyugtatta, majd a rideg tekintetét figyelve - melytől a szóbeli felvételi termében eltöltött utolsó pillanatok derengtek fel benne - újra elkapta a félelem.
A táskáikat letették a terem szélén, erre kijelölt helyre, majd mindannyian célirányosan elindultak az asztal felé, Aphra pedig egy pillanatra elgondolkozott, hogy miért is, hiszen nem utasították őket semmire, ám inkább nem keresett okokat, és csak elindult a többiek után.
- Köszöntök mindenkit a fizikai alkalmassági vizsgán! - állt fel kisvártatva a szőke férfi közepén kedélyes mosollyal, mire a terem morajlása elhalt, és mindenki feszült figyelemmel tekintett fel az emelvényre. A férfi várt még pár pillanatig, majd megköszörülte a torkát, és folytatta - Bizonyára mind tudjátok, hogy miért pont ti lehettek itt. A szóbeli megmérettetésen több mint kiváló eredményt értetek el, ám a szónoklás korántsem elég ahhoz, hogy Nexur rettenthetetlen lovasaivá váljatok. A mai nappal megkezdődnek a fizikai állapotfelmérések, melynek keretében három napon át több száz önkéntes katonajelölt méri majd össze erejét, és bizonyítja be, hogy ő az, akire az államnak szüksége van - a férfi csillogó szemmel nézett körbe az elszánt arcokon, tartott egy kis szünetet, majd folytatta - Jonathan Rephlix kormányzó vagyok. Elődöm sajnálatos és váratlan halála után, most igyekszem kijavítani a hibákat, amelyeket vétett - a lány tüdeje hirtelen összeugrott, és képtelen volt levegőt befogadni. A férfi, aki olyan kedves, sőt kegyes volt vele, és előzetes bizalmát adta neki, maga… Maga az ország jelenlegi vezetője? Az egész szürreális volt, és nagyon igyekeznie kellett, hogy oda tudjon figyelni Rephlix szavaira, miközben a gondolatok őrülten tomboltak a fejében. - Kezdve azzal, hogy egy héten belül megkezdődik majd az új ezred, egy sárkánylovasokból álló különleges hadosztály kiképzése, a ti kiképzésetek! Az első turnus ti vagytok, az a százötven fiatal, aki most itt áll velem szemben, elszántan, harcra készen. Nem is húzom tovább az időt, kezdjük meg a vizsgát! Köszöntöm köreinkben Vanessa Mistoak belügyminisztériumi főosztályvezetőt. Aki hallja nevét, rendeződjön a terem bal felébe, és azonnal megkezdjük az első harminc jelentkező felmérését.
Aphra szinte már hallotta a fejében a harcra hívó trombitát, és a feszültséget keltő dobok hangját, a keze pedig ökölbe szorult. Most vagy soha. Valószínűleg a névsora elején lesz, talán már részese lesz az első harmincas csoportnak, hisz a vezetékneve B-vel kezdődik. Csak remélni tudta, hogy a maradék százhúsz jelentkező nem fogja végignézni a hányattatásait.
- …Max Atlas - ő volt a huszonnyolcadik -, Edith Barn - a huszonkilencedik… A lány inkább lehunyta a szemét, és így várta ítéletét - Castor Barret - a harmincadik. A megkönnyebbülés olyan erővel járta át, hogy a lábai megremegtek, és ha akarta volna, se tudta volna visszatartani azt a hatalmas sóhajt, ami az utolsó név hallatán szökött ki a tüdejéből. Remegő tagokkal tekintett fel az emelvényre, ugyanis Mistoak előrébb lépett. - Akik nem hallották a nevüket, azokat kérem, hogy a folyosón túl, a hallban várakozzanak, az esélyek kiegyenlítése végett - mondta komoly, arrogáns tekintettel a nő, majd a papírjait rendezgetve visszasétált a helyére.
Aphra egy darabig meredten nézte a kiválasztott harmincat. Végül is, nem is lett volna rossz, ha bent maradhatnak, legalább fel tudott volna készülni rá, mégis miféle borzalmak várnak rá. Ez esetben Reylik is szemtanúja lett volna annak, hogy lesz nevetség tárgya, így inkább csak egyetértően kisétált az előtérbe a további száztizenkilenc kíséretében.
Csakúgy, mint egy héttel ezelőtt a szóbeli megmérettetésen, óráknak tűnő harminc percet vártak odakint a hallban. Arra számított, hogy a feszült csendben tisztán hallható lesz minden kiáltás, ami a teremből szűrődik majd ki, ennek ellenére kedélyes beszélgetés kezdődött a jelentkezők között, és csak néha hallgattak el egy-egy erőteljesebb parancs hallatán. Persze, Aphra sehová se mert bekapcsolódni. Bár pár társaság egész barátságosnak tűnt, nem tévesztette szem elől azt a tényt sem, hogy miután itt végre számára megfelelő beszélgetőpartnereket talált, maga Reylik is szelíd bestiának tűnt.
Megpróbálta a tömeget kémlelve kideríteni, ki milyen indíttatás miatt jelentkezett, vagy hogy honnan származhatnak, de csak a vagyonbeli különbségekre sikerült fényt derítenie itt-ott. A népes jelentkezők között azonban a legfeltűnőbb minden bizonnyal az egyik oszlopot támasztó lány volt. Nem csak a magassága miatt, mellyel egyébként nevetve rávert Reylikre is, férfias, mégis egyben nagyon formás és kifejezette csinos alakja miatt is. A formabontó, féloldalt borotvált haját tekintve. Élénkvörös lófarka a lapockáig ért, bal oldalt azonban a rövid tincsek feketén virították. Nagyon érdekes volt figyelni a gesztusait is, úgy tűnt, unja az egész helyzetet, bár eleinte ő is érdeklődve méregette a tömeget. Már ha, a komor, nem törődöm tekintetében valóban kíváncsiság csillogott, és nem csak a lány magyarázta bele.
Azon kapta magát, hogy irigykedik rá. A férfiak egytől-egyig végigmérték, ahogy kihívóan támaszkodott oldalával a fehér márványoszlopon, de ebben nem volt semmi kaján utalás, egyszerűen csak provokatív volt, ahogy az egész megjelenése is, mégsem jutott eszébe, hogy valaki illemre taníthatná. Olyan természetességgel állt ott, hogy kifejezetten irigyelte tőle a magabiztosságát. Ezt a lányt már akkor felvették, mikor jelentkezett.
Az ajtó hangos csapódással kinyílt, Vanessa Mistoak arcáról pedig tisztán le lehetett olvasni, hogy már most unja a helyzetet. Időközben valahogy a kontya mögé keveredett egy legyezőszerű, csipkés vörös hajdísz, amit Aphra kénytelen volt megmosolyodni. Most vörös páva - gondolta magában, ám a nő könyörtelen hangja csakhamar felrázta.
- Aphra Benks, Roderich Bertoldus, Elysia Bartholomew, Clodus Borand - sorolta az első néhány nevet a főosztályvezető, ám mikor Aphra az elsők között elsétált mellette, tartott egy kis szünetet, amíg kiosztja a csak számára tartogatott, leglenézőbb tekintetét. Hát emlékszik rá.
Ez igazán megtisztelő - gondolta magában a lány gúnyosan. Valóban mély benyomást tehetett, ha még ez a satrafa is megjegyezte, abban pedig ezek után végképp biztos volt, hogy nem épp jó értelemben gyakorolt rájuk hatást.
A terembe lépve azonban lelohadt a mosoly az arcáról. Az előző kör résztvevői közül jó páran még bent voltak, és nem volt valami meggyőző, amit látott. Az egyik lány a földön feküdt az oldalán, a karján pihentetve a fejét, mellkasa szaporán fel-le ugrált a megerőltetéstől, a haja pedig minden bizonnyal az izzadtságtól volt nedves. Tőle nem messze egy fiú támaszkodott négykézláb a padlón, hasonlóan kimerült állapotban, meredten nézte a linóleumot, miközben próbált levegőhöz jutni, további négy-öt a jelentkezők közül pedig hasonlóképp, szétszórva feküdt a teremben.
- Szaporán, hölgyek-urak, nincs idő a lazsálásra - sétált el mellettük érzéketlen arccal és hanggal Jonathan Rephlix, átlépve a földön heverő lányt. Rideg tekintettel pillantott az bejárat felé, majd mikor megpillantotta a szőke lányt maga előtt, egy pillanatra megállt és megrándult a szemöldöke is, mintha nem számított volna a találkozásra.
Aphra csak dermedten állt tovább, valószínűleg ez késztette cselekvésre Mistoakot.
- Mozgás, mozgás, százkilencven türelmetlen kisveréb pattog odakint, akik maguk helyett itt lehetnének. Ajánlom, hogy lépjenek beljebb, nem akarok erőszakhoz folyamodni - ha hasonló erős fenyegetést intéz felé egy ilyen piperkőc nő, valószínűleg szívfájdalom nélkül kinevette volna még ő is, de ebben a Vanessa Mistoakban volt valami, ami félelmet keltett benne, úgyhogy inkább csak megilletődve sétált be a terembe, és tisztes távolságban megállt mind a hárpiától, mind az időközben újra az emelvényen álló Rephlixtől.
- A jelenlevőket megkérem, hogy a kint hallott sorrendben álljanak meg egy sorban előttem - hasított végig a harminc fős csapaton az egyik egyenruhás tiszt hangja, akkora tekintéllyel, hogy senkinek még csak meg sem fordult a fejében várakozni a parancsra.
Aphra kissé kellemetlenül érezte magát a sor elején. A többiektől valamivel alacsonyabb is volt, ráadásul véknyabb és jelentéktelenebb is. Úgy érezte, a következő fél óra lesz élete legnehezebb harminc perce.
- Forduljanak meg - jött a következő parancs, már magától Rephlixtől, a résztvevők pedig azonnal engedelmeskedtek. Harminc vékony, hosszú, krétával felrajzolt fehér sáv húzódott előttük, mindenki igyekezett igazodni, hogy pont az egyik sáv kezdetét jelölő, nagy négyzetben álljon - A feladat roppant egyszerű. Sípszóra futni kezdenek, mindent beleadva, majd vissza, egészen addig, amíg újabb sípszót nem hallanak.
- Elnézést uram, engedélyt kérek felszólalni! - kiáltott az egyik fiú valahonnan a sor végéről.
- Igen, Frederick Cleare? - megrökönyödött csend követte a férfi szavait. Aphra lopva hátratekintett a válla fölött, gondolta, a férfi egyszerűen felolvasta a nevet, ahol a fiú állt, ám sem papír, sem asztal közelében nem állt, így esélye sem volt lesni. A lány nagyot nyelve fordult vissza. Mi folyik itt? Ennyire jó memóriája lenne? - Mi volt a kérdés, Cleare? - ismételte meg, most már ingerültebben Rephlix.
- Nem fogunk bemelegíteni a felmérés előtt, uram? - érkezett a zavarodott, immár halkabb válasz. Rephlix halkan felnevetett, mielőtt válaszolt.
- Mit gondol, a harcmezőn, a sárkánya hátán ülve lesz ideje nyújtani? Vagy mielőtt, az órákig tartó repülés után, amikor is mozdulatlanul kell ülnie a nyeregben, a harc közepén le kell ugrania a talajtól nem messze, hogy mentse a nyomorult életét? Vagy ha csak így tudja utolérni a támadó fattyakat? Gondolja, hogy mindezek előtt lesz alkalma nyújtani, fiam?! - amilyen lágy hangon kezdte, ugyan olyan ingerülten fejezte, ez pedig még tovább fokozta az izgalmat a lányban. A szíve kétségbeesetten kalapált valahol a torkában, és egyre csak azt pumpálta az ereibe, hogy csúfos vereséget szenved majd.
- Készen állnak? - kiáltott fel újra a tiszt, majd, mivel nem érkezett ellenvetés folytatta - Vigyázz! - a feszültség, ami a teremben vibrált, a forróvá vált levegő és a remegés, amit a testében tapasztalt, egyetlen dologra emlékezette, miközben letérdelt, hogy a sípszó hallatán elrugaszkodhasson. A homokra, ami aznap este nehezedd a mellkasára.
A síp mélyen a lelkébe hasított, és pánikszerű futásra késztette. Az iménti csend elhalt; volt, aki felkiáltott miközben elrugaszkodott, ám a kemény csizmák erős dübörgése kis híján mindent elnyomott. A terve az volt, hogy igyekszik csak a levegővételre és az egyenletes, gyors tempóra ügyelni, ám abban a pillanatban meghiúsult, mikor elrugaszkodott. A szeme sarkából látta a jobbján nekilendülő testeket, és érezte, hogy vesztett.
Erre a gondolatra kénytelen volt mégis csak a célra koncentrálni. A táv egyre inkább csökkent, ahogy az ereje is, és mire elérte a sáv végét, úgy érezte, ha a következő kör után nem állhat meg, össze fog esni.
Alig, hogy érintette ujjaival a már megtöredezett vonalat a linóleumon, majdnem meg is állt, a többiekkel egyetemben.
- Cleare, kiesett! - rázta meg a résztvevőket az erős kiáltás, ami Rephlixtől jött. Egy pillanatra lefagyott, ahogy tudatosult benne, hogy elég egy apró hiba, és búcsút mondhat minden lehetőségnek.
Elsőként a magas, vörös hajú lány rugaszkodott neki a második körnek, akit annyira szemügyre vett a hallban. Nem is lepte meg, bár jelenleg csak arra tudott összpontosítani, hogy nem ő legyen az utolsó.
- Borand! - sújtott le a férfi következő áldozatára, mire elérték a hossz végét.
Aphra tüdeje egyre kevésbé volt hajlandó beérni azzal a kevéske levegővel, amit a lépéseinél igyekezett magába erőszakolni a lány, ez pedig rányomta a bélyeget a látására is, az egyetlen, ami jelenleg a fejében dübörgött, az volt, hogy most azonnal álljon le.
Az negyedik kör utolsó méterein már nem érezte a talajt, nem érezte a levegőt, amit átszelt, nem látta a célt, és nem tudta, mi történik, az egyetlen amit érzett, a fájdalom volt, ami a szívébe hasított.
És a sípszó. Megfújták a sípot. A lány tehetetlenül rogyott földre a sáv túloldalán, és úgy kapkodott levegőért, mintha hosszú perceket töltött volna egy tó mélyén. Érezte az ereiben szétáradó adrenalint eltűnni, helyét csak a lüktető, maró érzés töltötte ki immár. Szédült, rettenetesen szédült, és az idegességtől hányingere volt.
- Na, mi van, Benks? Máris feladja? - nevetett fel keserűen Rephlix - Pedig fogattam a bírákkal, hogy végigcsinálja!
Sikerült volna? - meredt maga elé zihálva a lány, és hirtelen bevillant elé, a jelenet, amit akkor látott, mikor belépett. Nem - tette azonnal hozzá - Nem, még a felén sem vagyok túl.
Nagy nehezen feltérdelt, és először a többiekre nézett fel. Mindannyian meglepetten bámultak rá, ő pedig hirtelen nem is értette, miért. Aztán, mikor rájött, összezavarodva, még mindig rendezetlen légzéssel pillantott fel a kormányzóra, aki ezen lépésére szélesen elvigyorodott.
- Mi ez a tekintet, Benks? - nem tudta pontosan, miről beszél a férfi, de nem is akart ezzel most foglalkozni. Fogadott? Róla? De hisz miért?
„Szükségem van erre a lányra” - visszhangzott a fejében egy mondat, még egy héttel ez előttről. Miért olyan különleges az ő szemében?
Válaszolni nem mert, valószínűleg nem is tudott volna a zihálástól, így csak remegő térddel, és változatlan arckifejezéssel felállt, habár maga sem tudta, mit tükrözhetnek most a vonásai.
- Jól van, akkor folytassuk - csapta össze a tenyerét a magas, szőke férfi, és könnyed mozdulattal lelépett az emelvényről, majd hosszú léptekkel elindult feléjük - Pihenőre sajnos nincs idő.
- Velünk akkor most mi lesz? - tárta szét a karját az egyik fiú, akit kiállítottak még a futás alatt. A sávoknál állók kíváncsian néztek rájuk, aztán Rephlixre. A férfi azonban feléjük sem pillantott, csak látszólag elgondolkozva, ravasz mosollyal figyelte az előtte álló fiatalokat.
- Jövőre még csatlakozhattok - szólt oda nekik végül, de továbbra sem szentelt nekik egy perc figyelmet sem, csak a kezével intett a tiszteknek, hogy kísérjék ki őket. Aphra ugyan azt a maró érzést tapasztalta a mellkasában, mint a sokat emlegetett múlt heti felvételin. „A többi elmehet”… Ez a férfi, bár olykor kedves volt, fikarcnyit se törődött másokkal. Merőben különbözött az előző uralkodótól - Kövessenek, ifjoncok - duruzsolta halkan, miközben sarkon fordult, és csak egy pillanatra tekintett hátra, hogy lássa, követik-e.
Mire visszaértek az emelvény elé, már három hosszú, vékony polifoam szőnyeg fogadta őket a földre terítve. Rephlix megállt, majd szembefordult a társasággal.
- A következő feladat nagyon egyszerű.
- Az előbb is ezt mondta, a szöszi meg majdnem kidőlt - horkantott fel a borotvált hajú lány, és könyörtelenül, de minden hátsószándék nélkül rá is pillantott a kérdéses személyre. Aphra először elkerekedett szemmel nézett rá, majd lesütötte a szemeit. Pontosan ugyan erre gondolt, ez a lány pedig ki is mondta, ami eszébe jutott. Egyszerűen ez volt az igazság.
- Jobban tenné, ha nem szólna közbe, Bartholomew - köszörülte meg a torkát a férfi, Elysia (mint kiderült) pedig csak érzéketlenül felpillantott rá, majd még egy kis ideig Aphrát tüntette ki megvető tekintetével. Szerencsére, ahogy a férfi megszólalt, inkább felé fordította a figyelmét - Akkor helyesbítek, egyszerűen fogom elmagyarázni - mosolyodott el a férfi, a jelenlévők közül pedig Aphrán kívül mindenki halkan nevetett. Ez a kijelentés számára nem volt jelenleg olyan vicces, bár ha jobb helyzetben lenne, talán ő is nevetett volna - Letérdelsz, aztán fekvőtámasz, de csak maga a támasz. Aki elsőnek kidől, azzal jövőre találkozunk legközelebb.
- Készülj, szöszi - szólt oda egyből Elysia, miközben a nyakát ropogtatta, majd le is guggolt, hogy elsőként láthasson neki a feladatnak. Aphra remélte, hogy Rephlix majd megint intéz hozzá pár szót, de most csend volt.
A lánynak fogalma sem volt róla, hogy lehetne pár pillanat alatt rákészülni erre az erőpróbára, úgyhogy csak letérdelt a szőnyeg elé, és várta a következő parancsot. Csak most tudatosult benne, hogy mit kereshet még itt. Rég ki kellett volna esnie. Elsőként.
- Támasz - szólt határozottan, de halkan a férfi, mire szinte mind egyszerre támaszkodtak meg a szőnyegen - Kezdődik - tette hozzá még, majd lassú, ráérős tempóban kezdett sétálni a fiatalok előtt.
Az első pillanatokban meglepően könnyűnek tűnt a feladat, de nem bízta el magát, tudta, hogy az erőlködés hamarosan elviselhetetlenné válik majd. Teltek a másodpercek, a karja remegni kezdett, a hasa már feszült, de semmi esetre sem akart elsőként kiesni. Túlélte a legelső kört, nem esett ki futás közben, bár éppen hogy csak, de sikerült. Mennyi lehet még a fél órából? Tíz perc? Túl kell élnie. Nem kulloghat haza ennyire közel a céltól. Persze, azzal is tisztában volt, hogy attól, mert nem esik ki, még nem biztos, hogy végül sikerrel jár.
A fájdalom egyre inkább nőt, akaratlanul is hangot adott minden második levegővételének, és inkább lehunyta a szemét, hátha a sötét hatására gyorsabban telnek a percek. Hallotta Rephlix lépteit, és pontosan tudta, hogy most ott áll, mellette, talán pont őt nézve, azon tanakodva, mikor adja fel.
Hát nem fogom. Illetve, nem tervezem - helyesbített végül a saját gondolatán, és minden erejével azon küzdött, hogy legalább egy kicsit még bírja.
Nagyjából egy perc telhetett el, a karjai már úgy remegtek, mint a kocsonya, és érezte, hogy bármelyik pillanatban lerogyhat a földre, ám valami, valami megmagyarázhatatlan erő azt diktálta belé, hogy nem adhatja még fel. Égett a karja és a hasa, szinte érezte, ahogy izmainak minden rostja fáj, és már azon volt, hogy inkább félretesz mindent, csak hogy megszűnjön ez a kín.
- Elég lesz - Rephlix hangja úgy hatott rá, mint valami varázsige, ahogy kimondta ezt a két szót, nyekkenve terült el a földön. A hasa annyira feszült, hogy pillanatokon belül már a hátán feküdt, felhúzott lábakkal - Elégedett vagyok magukkal, egyikük sem esett ki - tapsolt párat a férfi, és végigtekintett a megmaradt, kissé már meggyötört arcokon - Hamarabb is végeztünk, mint az előzők, le a kalappal. Viszont, még az utolsó feladat előttetek áll - tette hozzá, majd nyurga léptekkel felsietett az emelvényre, és elvett egy vörös szalagot Mistoaktól. Elégedett mosollyal sétált újra kísérleti alanyai elé, miközben meglobogtatta előttük a szalagot - A terem végéből indultok. Én itt maradok, ti pedig elvesztitek a kezemből a szalagot. Aki képes erre, azt azonnali hatállyal, minden kétséget kizárólag felvesszük. Szabályok nincsenek. Olyan mocskos trükköt használhattok, akkorát üthettek, ahogy kedvetek tartja. Kérdés? - a válasz mély hallgatás volt, így a férfi a torkát köszörülve megigazította a nyakkendőjét - Rendben van, sétáljatok a terem végébe.
Mivel a hasizmai még mindig sajogtak, a karjában pedig arra sem érzett elég erőt, hogy a haját megigazítsa, ezen a ponton végleg feladta a reményt. Az első pillanatban fogják eltiporni, talán pont Elysia, vagy valamelyik izmos fiú. Egy pillanatra azért muszáj volt pozitívumokra is gondolnia. Az egyetlen esélye, ha ő nem lép fel támadólag, és csak megpróbálja elkerülni az ütéseket, akkor talán nem ő lesz az első számú célpont. Ez esetben nem is ő lesz, aki kiesik elsőnek. Valószínűleg a legerősebbek esnek majd egymásnak, ő pedig értelemszerűen nem tartozott ebbe a klubba. Igen, ez talán jó lesz.
Az utasításokat követve, mind a falnak támasztották a hátukat, amit egy mellettünk álló tiszt azonnal ellenőrzött is. És mikor mindent rendben talált, megfújta a sípot.
Egyszerre lendültek el, és ahogy számított rá, Elysia és az egyik fiú azonnal összegabalyodtak, de a lány erélyesen felülkerekedett, a csapat pedig maga mögött hagyta a srácot. Az Aphra mellett futó lány látszólag szintén az ő taktikáját választotta, Elysia viszont pontosan a balján iramodott neki újra, a szerencsétlen barnahajú, egyébként edzett leányzó pedig, mivel ugyan azt a tempót diktálta, hamar követte az előző fiút. Elysia tekintete ezután egyből Aphrára szegeződött, aki jobboldalt, legszélen futott, immár semmi sem állt közéjük, és a lány talán ki is iktatta volna egyből, ám egy tőle valamivel idősebb férfi majdnem kigáncsolta, így inkább az ellentámadásra koncentrált.
Aphra persze nem tervezte elsőként megfogni a szalagot. Mostanra boldog volt, hogy idáig eljutott, hogy ő nem esett fel elsőnek, ráadásul, ha csak Elysia meg nem gondolja magát, valószínűleg sérülés nélkül megússza az egészet. Viszont, egyértelműen lassabb volt a többieknél, így nem tudott labdába rúgni.
Végül, várhatóan Elysia volt az, aki megszerezte a szalagot. Passzív örömmel markolt rá, miközben komoly tekintettel visszaadta Rephlixnek, aki elismerően bólogatott.
- Akkor két hely már betelt az ezerből - mosolygott a lányra, aki csak hidegen biccentett felé, és elindult a cuccaiért. A férfi úgy nézett utána, mintha csak elsétált volna mellette az utcán, majd széles mosollyal a többiekre pillantott - Rendben van. Holnap reggel kilenckor találkozunk itt, amikor is kiderül a névsor. Viszont látásra - biccentett mélyen egyet még a végére a férfi, majd visszaindult az emelvényhez, hogy értekezzen a többi vizsgabiztossal.
Aphra, miközben próbálta rendezni a légzését, némileg eufórikus hangulatban tekintett végig a termen. A többiek nem tűntek ennyire boldognak - vagy csak nem akarták kimutatni -, ők inkább fáradtak vagy csalódottak voltak, persze Elysiát kivéve, aki bevett magabiztossággal sétált ki az ajtón. Egy darabig még nem mozdult, amíg próbálta realizálni magában a helyzetet. Nem lett csúfos vége, nem lett nevetség tárgya, és látszólag még siralmas pontokat sem ért el. A hallba lépve elsétált a következő harminc mellett, és bár borzalmas izomláza volt, igyekezett összeszedett maradni.
- Azt hittem, hogy majd csak hordágyon hoznak ki - szólt oda nekik az egyik lépcsőfokról Reylik, Aphra pedig minden összegyűjtött kis önbizalmát elvesztette - Az is meglepett, hogy nem te léptél ki a kiesettek élén még az elején - nevetett fel hangosan a körülötte ülő társasággal együtt, és talán folytatták volna az élcelődést, ha Mistoak nem inti csendre a tömeget.
Az épület mögött, már nem használt barakkokban kaptam helyet éjszakára. Többen voltak egy szobában, Aphra pedig hálát adott a vezetőségnek, hogy külön kaptak helyet a nők és a férfiak. Semmi kedve sem volt Reylik arcát nézni elalvás előtt, még akkor sem, ha csodálatosan szép látvány lett volna - persze csak a gúnyos vigyor nélkül. Vagy, talán még azzal is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése